Júrával és Koljával ládát szögeltem Ogyesszában

Belső fotók: életképek a nyolcvanas évekbeli Ogyesszából (forrás: Bygonely)

Jó régen volt, több mint harmincöt éve, egyetemista voltam akkor. Most mégis gyakran eszembe jut ez a történet.

Arra már nem emlékszem, hogyan juthatott eszünkbe az az elképesztően vad ötlet, hogy harminc napra építőtáborba menjünk a Szovjetunióba. Gyanítom, egy átbulizott szegedi éjszaka után, másnaposan jelentkeztünk. Tiszta, hideg fejjel, racionálisan átgondolva ilyen őrültséget nem csinál az ember. S akkor még az sem jutott az eszünkbe, hogy valójában nem is Oroszországban, hanem Ukrajnában fogunk kikötni – az akkori magyar fejekben ez mindegy volt.

A nagyapámat megpróbáltam kifaggatni, milyen város Ogyessza. Lassan rám nézett, s a döbbent tekintetéből azonnal tudtam, jó nagy ostobaságot kérdeztem. Az öreg a második világháború után

Barakkokban lakott, éjjel-nappal dolgoztatták, éhezett, iszonyú körülmények között tengette a napjait, csontsoványan tért haza. Ezek után csak annyit válaszolt, „biztos szép”, és gyorsan jegeltük a témát.

Az én első ogyesszai élményem is sokkszerű volt. Miután leszálltunk a vonatról, azonnal berohantam a Hős város (Górod gerój) – ez van (vagy csak volt?) hatalmas cirill betűkkel kiírva az épület homlokzatára – vasútállomásának a mosdójába. Nem az iszonyatos bűz, sokkal inkább a látvány terített le, ahogy az emberek egymás mellett guggoltak a pottyantós WC-n. Nem voltak külön fülkék, egy-egy derékig érő oldalfal választotta csak el őket, szemből nem takart semmi. Sápadtan támolyogtam ki onnan.

A kollégiumban, a szállásunkon hasonló körülmények voltak, nem sejtettem volna, hogy még valaha visszasírom a hadsereg vizesblokkjait. Sürgősen kerestünk egy közelben lévő jó kis hotelt, oda jártunk fürödni, egyéb ügyeinket elvégezni. Nem volt ingyen, persze, de pár rubel fejében Alekszej, a recepciós mindig talált nekünk egy-egy üres szobát. Korrekt deal volt.

Tudtuk, ha viszünk ki Levi’s farmert, és eladjuk, királyként élhetünk, egyetlen nadrágért nagyjából egy havi átlagkeresetnek megfelelő összeghez juthatunk, s gyakorlatilag nem kell költenünk semmire, mert kosztot, kvártélyt kaptunk. Mondták, sétáljunk az utcán, kezünkben egy nejlonszatyorral, benne az „áruval”, hamar le fognak bennünket szólítani, mert látszik rajtunk, hogy külföldiek vagyunk, és bizniszelni akarunk.

Én két nadrágot vittem. Az egyiktől tényleg már az utcán megszabadultam, egy korombéli fiatallal gyorsan, vita nélkül megegyeztünk, tíz percet kért, s hozta a pénzt. A másikat a piacon sóztam el. Egy tizenöt év körüli fiú vásárolt ott az édesanyjával, amikor meglátta a Levis’t a kezemben. Hosszan könyörgött az anyjának, hogy vegye meg neki, de ő nem akart ráállni az üzletre. A legócskább arab bazári módszerekkel próbáltam a nőre rátukmálni az árut. Végül nagy nehezen beleegyezett, hogy a srác felpróbálja a nadrágot. Legalább 5-6 számmal volt nagyobb nála, belefért volna még egy ugyanakkora ember. Elmagyaráztam, hogy egy ügyes szabó meg tudja oldani a problémát, s belengettem egy kis árengedményt is. Zsebből fizetett a nő.

A fiú arcára leírhatatlan öröm ült, az enyémre inkább némi szégyenérzet. De hát farkastörvények vannak, nyugtatgattam magam.

A pénzből első osztályú helyeken ettünk, eszméletlenül jókat, Vologya, a kedvenc pincérünk egy-egy kövérebb borravalóért alaposan telepakolta a tányérunkat finom falatokkal. És persze sokat ittunk, főleg menő vodkákat, pezsgőket, majdnem minden nap berúgtunk.

Az egyik átdorbézolt este után a főtéren rázendítettünk a Katyusára, nyilván, hogy az átköltött változatára. „Ellopták az oroszok a tyúkot, megb…ták a szőke Mariskát, B…d meg Grísa a jó k…va anyádat, hozd vissza a svájci karórát ”– üvöltöttük, amikor megállt mellettünk egy rendőrautó. Igazoltattak bennünket. A bennünk lévő alkohol, a joghallgatókra jellemző magabiztosság és pimaszság miatt nem ijedtünk meg, sőt, inkább hatalmas lett a pofánk. Elmondtuk, kik vagyunk, hivatkoztunk az ENSZ alapokmányára, a két ország közötti barátsági és együttműködési szerződésre, a szólásszabadságra és még sok minden másra.

A rendőrök valószínűleg nem láttak még ilyet, hosszasan tanakodtak, mi legyen velünk, végül némi rádiózás után elengedtek. Gyanítom, egyik sem tudott magyarul, nem értették a nóta szövegét, különben nem ússzuk meg ilyen könnyen. Most, utólag arra gondoltam, talán ukránok voltak, s nem is zavarta volna őket, hogy gúnyolódunk a ruszkikon. Ezt azonban már sohasem tudjuk meg.

Ezután azonban feltűnt, hogy akárhova mentünk esténként, megjelent a közelünkben – két-három asztallal odébb – egy furcsa figura, aki úgy csinált, mintha nem, de közben mégis. Egyik nap megkérdeztük tőle, hogy a KGB nevében vigyáz-e ránk. Zavartan elmosolyodott, rázta a fejét. A nevét sem volt hajlandó elárulni. Nem zaklattuk tovább, minden alkalommal küldtünk neki a pincérrel egy-egy felest. Intett, hogy köszöni, de úgy láttuk, sosem itta meg.

Mintegy harmincan voltunk az egyetemről, Toncsi, Pötti és én „értelmiségi munkára” jelentkeztünk. Miközben a többiek gyümölcsöt rakodtak, nekünk meg kellett szögelnünk a tönkrement ládákat. Miután láttam már kalapácsot közelről, azt hittem menni fog. Tévedtem. Miközben mi a műszak végére mi két-három ládával végeztünk – nekünk sokkal inkább alvásra lett volna akkor szükségünk –, a mellettünk dolgozó helyi profik, Júra és Kolja legalább tízszer annyit megcsináltak, s az övékbe még pakolni is lehetett.

Pár nap után kaptuk a fejmosást a brigádvezetőtől, hogy szedjük össze magunkat, mert ezzel a munkamorállal nem tudjuk teljesíteni a kitűzött 30 napos tervet. Ki kellett találnunk valamit. Rájöttünk, hogy a hatalmas raktárépület másik végében rengeteg kész láda van, így amikor nem figyeltek, onnan hoztunk párat, s próbáltuk elhitetni, hogy azokat mi csináltuk.

Koljáék persze döbbenten nézték, mit művelünk, de megkértük őket, hogy hallgassanak. Jó fejek voltak, nem beszéltek. Ezért minden nap becsempésztünk nekik egy-egy kis üveg vodkát. Nagy örömmel fogadták, onnantól mindenkinek vidám volt az élete. A nagy barátságra tekintettel csináltunk közös fotót is – akkor még nem tudtuk, hogy ma ezt szelfizésnek fogják hívni –, de csak itthon derült ki, hogy a szovjet filmet Magyarországon nem lehet előhívni.

Ezenkívül még le-föl rohangáltunk a Patyomkin-lépcsőn, voltunk hamisítatlan szovjet fürdőben, amely olyan volt, mintha egy horrorfilmbe csöppentünk volna bele, csak abban nem szerepelnek olyan döbbenetes figurák, mint akikkel mi találkoztunk.

Elmentünk a tengerpartra, tán még fürödtünk is, lányokkal ismerkedtünk, meglehetősen szerény sikerrel. Beültünk egy moziba, még jó, hogy háborús sztori ment, a partizánok szétlőtték a hülye németek fejét. Jókat röhögtünk.

S most Kolja, Júra, Vologya, Alekszej, a fiú a piacról, a KGB-s tiszt és a többiek féltik a városukat, féltik az életüket.

Ha még megvan nekik.

(Nyitófotó: Részlet Szergej Eisenstein Patyomkin páncélos című filmjéből/YouTube)