A köztévé és a hitleri megoldás

„Az ellenzék sokáig bénultan figyelte a Fidesz médiabirodalmának pusztító hatását, azzal lényegében semmit nem tudott kezdeni. Az országos elérésű Népszabadságot bezúzták, a helyén maradt Népszava azt a szerepet nem tudja betölteni, s szintén kutatásokból tudjuk, hogy vidéken az internetes ellenzéki orgánumok, netes lefedettség ide vagy oda, nem számítanak tájékozódási felületnek. Újságindításra pénzt nem szerettek volna áldozni, de az is lehet, hogy egy-két ciklus anyagi kivéreztetés után erre már eleve módjuk sem lett volna, a még függetlennek megmaradt kábeltelevíziókat nem voltak képesek összeszervezni, külföldi segítséget nem kaptak – igaz, hogy az Európai Unió szinte minden egyes jogállamisági jelentésében éles szavakkal illeti a magyar médiarendszert, de addig a pontig például nem jutott, hogy ezt szimbolikus módon – például a magyar közmédia bojkottjával – vagy anyagi eszközökkel hatékonyan próbálta volna ellensúlyozni.

Maradt tehát a felismerés, hogy vidéken szükség van nyomtatott sajtóra, s ezt szolgálja a tiszteletreméltó, de lényegében csak röplapként funkcionáló Nyomtass te is! közösségi terjesztésű »hírújság«, valamint néhány rendkívül komoly szakmai hátterű, de folyamatosan az anyagi lehetőségeik határán táncoló online szerkesztőség, egyebekben semmi. Fölcsillant ugyan a remény a 2019-es viszonylagos önkormányzati siker nyomán, hogy az ellenzéki városok egymással összefogva kialakítanak valamiféle helyi médiarendszert, de ez elhalt, s hiába beszélt korábban például Márki-Zay Péter is egyfajta »ellen MTI-ről«, valószínűleg nem mérte föl, hogy egy MTI-féle hálózat kiépítéséhez alsó hangon is súlyos milliárdok kellenek – ennyi pénzt pedig senki nem tett be a közösbe.

Jól érzékelhető, hogy az ellenzék fölismerte a közmédia jelentőségét, és a maga meglehetősen szerény eszközeivel, próbál is fogást keresni, de nincs egyszerű dolga: a rendszert jól kiépítették, hiszen a csúcson lévő Médiatanács tagjai mind-mind a kormánynak elkötelezettek, így fordulhatott elő, hogy például Bende már idézett mondatai soha, semmilyen szankcióval nem jártak – jobbára épp a befolyásmentességre, vagyis a média- és a szerkesztői szabadságra hivatkozva, amire a 22-es csapdájának írója, Joseph Heller is elégedetten bólintana: az adófizetők pénzéből busásan – ez idén 130 milliárd forint! – kitömött közmédiában minden szempontból a média- és a tájékozódás szabadsága ellen dolgoznak, amit a média- és a tájékozódás szabadságára hivatkozva nem sújt szankciókkal az erre hivatott szervezet, amely viszont épp a média- és a tájékozódás szabadságára hivatkozva feddi meg azokat, akik a média- és a tájékozódás szabadsága érdekében lépnek föl.

A kör ezzel bezárul, s egy esetleges kormányváltás után is a legvalószínűbb forgatókönyv az, hogy – kétharmad híján – marad a jelenlegi rendszer mindaddig, amíg ehhez megvannak a pénzügyi eszközei, igaz, azok érzékenyen csökkennének. A tőlük elvont pénzből ugyanis egy a jelenlegi ellenzékből álló kormány fölépítene egy alulról, regionális szintről építkező új közmédiát, saját ­ombudsmannal, saját szerkesztőségekkel. A kiszivárgott hírek szerint az állami hirdetéseket azonnal felfüggesztenék, később pedig a mainál nagyságrendekkel kevesebb, állami cégektől származó hirdetéseket átlátható módon helyeznék el. Ami pedig a KESMA-birodalmat illeti: az ellenzék szigorú versenyjogi vizsgálatot ígér, ami alapjaiban rengetheti meg a kormány által »nemzetstratégiai jelentőségűnek« minősített média-konglomerátumot, amely csak annyiban felel meg ennek a jelzőnek, hogy a kormány valóban nemzetstratégiai fontosságúnak tartja a Fidesz választási győzelmét. E cél elérésének fontos eszköze a KESMA, amit az adófizetői pénzekből származó állami hirdetésekből tartanak fenn, akárcsak a közmédia, amely szintén adófizetői pénzekből működik.”

Fotó: MTI/Illyés Tibor