Nemzeti dal, yeah!

Yeah, mi a kő, tyúkanyó...? Kitört a jeje-vita.

Először is: nem hazudott Tolcsvay László, a Tolcsvay, majd a Fonográf zenekar egykori énekese, zeneszerzője és billentyűse, amikor azt írta ki a Fecebook-oldalára, hogy az ő Nemzeti dal-feldolgozásában még nem szerepelt az, hogy „yeah”. Sőt, joggal veti fel, hogy a feldolgozás feldolgozásában ez a „yeah” nem szerencsés.

Egyik legalapvetőbb hazafias költeményünk megzenésítésében, az érzelmi tetőponton kétségtelenül oda nem illő a beatkorszakból bogáncsként ránk ragadt yeah-zés. (Még ha csak egyszer fordul is elő.) Gondoljunk csak bele, mit tett Petőfi Sándor népi egyetlenszerűségünk fölemeléséért és azért, hogy mindent kifejezni tudóvá váljék a magyar nyelv. Egyetértek, stílustörés volt ez a valószínűleg kiszámított fogás, nem kellett, nem szabadott volna itt jejézve affektálni.

Az új feldolgozás

Van egy gyönyörű magyar költemény a szabadság melletti önkéntes elköteleződésünkről, ne kenjük össze egy másodpercre se sikkességgel, fogyasztói idiotizmussal.

Ugyanakkor Tolcsvay László pontosan tudhatja, hogy ez a megzenésítése – amely akkor lett híres, amikor a hetvenes évek elején felbomlott Illés együttes 1981-ben először újraegyesült, és A koncert néven fellépett mellette a Fonográf és a Tolcsvay zenekar is – nem magyar népzenei alapokon nyugszik.

Sőt, felvillannak benne azok a félhangok, melyektől olyan jellegzetesen bluesos az angolszász könnyűzene egy része még ma is.

Ettől az angolszász könnyűzenei hatástól persze még telitalálat volt ez a Tolcsvay-Petőfi szám. Belé lett menekítve az a nemzeti érzés, ami a nálunk állomásozó orosz hadsereg által őrzött kádárizmusban nem juthatott felszínre. De akik hallották ezt, a lelkükben keletkezett valami tombolás, mert ráébredtek: mi egy élni akaró, rabláncot lerázni kész sorsközösség vagyunk.

Az eredeti Tolcsvay-dal

Most interpretációja készült ennek a Tolcsvay könnyűzenéjével egybeépült versnek, két tehetséges kisvárdai fiatal művész, gyerekkori barát kezdeményezésére. Ragány Misa és Nagy Szilárd nem először tesz a maga módján hitvallást nemzeti érzéséről: A DAL 2021 televíziós dalversenyén a Drága hazám című, egyfelől talán túlcukrozott iparosmunka, másfelől azonban mégiscsak sodorni kész popszámukkal lettek népszerűek. Remek tenorhangjukat egybefonva énekelték: „Szívem része vagy, drága hazám”. 
Tolcsvay László a szerzeménye „fiatalításaként” hozza szóba a „yeah”-vel elegyített régi-új Nemzeti dalt, holott a klipen ott a beatricés Nagy Feró, az eddás Pataky Attila, a Pandora's Box Varga Miklósa is.

Más kérdés, hogy a rekonstruált szám így is alkalmas lehet a nemzeti érzés megifjítására – az idei március idusán és a parlamenti választás előtt közvetlenül…

Még azok is, akik gyűlölik, ezt pontosan felmérik, sőt, gyűlöletük oka-tárgya pont ez a nemzeti elkötelezettség. Illetve hogy a Fidesz-KDNP folyamatosan – nemcsak a mostanihoz hasonló történelmi léptékű nemzetközi veszélyfolyamatok közepette – mutat patrióta reflexeket.

Láthatjuk, Tolcsvay ártatlan bejegyzése az általa megzenésített politikai vers továbbélése kapcsán nyomban átpolitizálódott. Ráadásul hogyan!

Kuncoghatunk: a posztban fölhánytorgatott „yeah” (egyébként Muri Enikő, a Sugarloaf nevű együttes szöszi énekesnője volt az elkurjantója) azoknak lett elítélendő, akik a NER-lebontó harc jegyében kétségbeesetten keresik a mozzanatokat, amik szavazókat idegeníthetnek el a jobboldaltól. Pont a nemzetietlenítésben jeleskedő posztkommunistáknak fontos most a jejezés elutasítása, beleértve Bánó András kiszolgált televízióst is. Hogy miért? Mert ezt a klipet biztos nem az őszödi böszme vagy a NATO-héjaként is szárnyát próbálgató előválasztott miniszterelnök-jelölt kampányához társítják a megtekintői, meghallgatói. S mert akik e dal közönségében Fidesz-szavazók vagy csak „magyar érzelműek”, még a végén elgondolkodnak azon, hogy vannak sztárok, akik fel merik vállalni: a balliberálisok által leszólt kormányerőt támogatják.

Bródy Jánosnak, az Illés és a Fonográf szövegíró zenészének volt 1980 körül egy amennyire rímelő, annyira hazug mondata: „A hungarian blues / csak az amit a cigány húz”. Ezt merte énekelni akkor, amikor a magyarnóta alternatívájaként már virágzott – még ha mostohán kezelték is az urbánus Aczélék – a táncház és az autentikus népzene mozgalma.

De ki kétli, hogy idegen gyökerű könnyűzenével is lehet nemzeti érzést fölkelteni? Tolcsvay László, aki bátyjával, Bélával vagy Fonográf-beli alkotótársával, Szörényi Leventével ellentétben kevésbé tűnik jobboldalinak mai művészbarátait tekintve, azért

Ki fog azonban sokáig emlékezni Jakab Péter botorkálva, alacsonyan repülő, „friss” rocknótácskájára vagy az ellenzéki előválasztás nyálként lengedezett pophimnuszocskájára?

Tolcsvay remek számát nyilván újra-újra fel fogják dolgozni, jejézve vagy anélkül. Mennyi lesz ebből az üzleti szándék? Lehet ezt méricskélni, viszont kétségtelen, hogy azért van a nemzeti érzésnek piaci értéke is, mert a nemzeti érzés, megmaradásvágy a mi országunkban – működik. A mai időkben pláne.