Menekültpolitikák

„Egy éven át nézheti az internet népe azt a vasárnap esti híradót, amit a német közszolgálati tévé készített az ukrán menekültválságról. Tisztára déjà vu érzésem volt, mintha 2015-ben lettünk volna. Berlinben és az egyéb nagyvárosokban tárt karokkal fogadják a háborúból érkezőket. Plüssmaci most nincs, helyette környezetbarát egyenzacskókat osztogatnak, a zacskón ukrán színekbe mártott szívecske díszeleg. Nemzeti hovatartozástól függetlenül jár a zacskó bárkinek, az oroszokat majd csak később fogják diszkriminálni. Most mindenki segít, mert az emberek, bárhol éljenek a világban, szeretnek segíteni a bajba jutottakon. Politikusok is nyilatkoznak a német szolidaritásról, furcsa módon egytől-egyig baloldaliak.

A kiegyensúlyozottság jegyében a ZDF elküldte stábját a magyar–ukrán határhoz, hadd lássa a német a különbséget a kétféle bánásmód között! A kamera végigpásztázza a terepet, a hatvanas évek elmúlhatatlanságát idéző sportcsarnok (tornaterem?) közelében állunk. Összevissza parkoló autók, jövő-menő emberek, a fejetlenség látszata mindenütt. A bejárat előtt tucatnyi rendőr „őrzi” a menekülteket, például a német tévéstábot nem engedik be az épületbe. Tisztára, mint a migránsok ostromolta déli határszakaszon, bár ott a tranzitzónát minden igényt kielégítő komforttal felszerelt befogadóállomássá építették ki. Működött is, amíg az Európai Bíróság be nem záratta.

Ha a fehérgyarmati képek nem lennének elég ütősek, azaz nem sugallják eléggé a koncepciós mondanivalót, a stáb segít eligazodni a közszolgálatban rendületlenül hívő német polgároknak. A riporter, Patricia Schäfer azonnal megtalálja embereit, a felháborodott idős hölgyet, Ludmillát és lányát, akik a regisztráció miatt panaszkodnak. A határon a magyarok elvették az útlevelüket – mondják, és amíg nem kapják vissza, nem tudnak továbbmenni. A mozgássérült férjet nem engedik ki a tornateremből, mint ahogy a kisgyerekes családok sem tudnak onnan napok óta elmozdulni. A hatást egy önkéntes német–ukrán segítő fokozza, aki busszal érkezett egyenesen Magdeburgból, hogy kimenekítse a menekülteket Orbán karmaiból. Háború van! – kiálltja, az emberek mindenüket hátrahagyva menekülnek, és a magyarok itt útlevelet kérnek tőlük számon! Micsoda érzéketlenség!

A riporter összefoglalja a látottakat, ha a tudósítás alapján a helyzet nem lenne világos. A magyarok ugyanis látszat-menekültpolitikát folytatnak, kifelé a világnak menekültbarát arcot mutatva, valójában megakasztják a háborús területekről érkezők útját, ami szerinte enyhén szólva nem tűnik barátságos lépésnek. Tulajdonképpen örülhetnénk is, hogy a háború tizenegyedik napján, amikor már százhetvennyolcezer menekült lépte át a magyar határt, és akiknek az ellátására majd’ az egész ország összefogott, pénzzel, adománnyal, mindenféle segítségnyújtással, akkor kapunk két és fél percet a ZDF híradójában. Mert eddig valahogy a magyar–ukrán határszakasz kikerült a német média látószögéből.

A német média eddig kerülte, hogy akár egy szót is szóljon a Magyarországra özönlő menekültekről. Szép ábrán mutatták Ukrajna nyugati szomszédait, kiírva a befogadottak számát, de a magyar határszakasznál valahogy mindig ugrottak egyet. Mintha nem is lenne. A sajtó azzal volt tele, hogy Orbán ismét megtagadta a közös szerepvállalást, nem engedi át országán keresztül a fegyvertranszportot, gátolja, hogy az ukránokat megsegítsék. Sőt olyan hírek is voltak, hogy a Putyin-barát magyar kormány az európai szolidaritást megtagadva, szokása szerint a közös szankciók ellen szavazott. Ez volt idehaza is az ellenzéki narratíva, sosem tudom eldönteni, mi volt előbb, a tyúk-e vagy a tojás. Hiába a hivatalos cáfolat, hiába a tárgyalási jegyzőkönyv, mit sem számít. Orbán Viktor a bűnbak mindenért, ő az Európai Unió kerékkötője.”

Fotó: Ficsor Márton