Tisztán látni Putyint

Vlagyimir Putyin orosz elnök megőrült? Természetes, hogy az Európában kirobbant háborúra ébredő emberek legelőször ezt a kérdést teszik fel maguknak, de ez eleve rossz kérdés. Azért rossz, mert stratégia-tükrözéshez vezet. A konfliktus mai kitörése előtt a Biden-kormányzat bámulatra méltó módon összpontosította arra energiái nagy részét, hogy szövetségeseit a maga oldalán tartsa. Agresszív módon osztott meg részletes információkat a színfalak mögötti tervekről Európa fővárosaiban, és a hét elején sikerült egységes frontot összekovácsolnia Putyin egyre fenyegetőbb magatartásával szemben. 

Folyamatosan szankciókkal fenyegetőzött és biztos volt benne, hogy a gazdasági csapás gondolatától az orosz vezető majd megremeg. Egy modern, liberális gondolkodású vezető számára az anyagi nélkülözés réme túlságosan is magas árnak tűnhet. Maga Putyin oszlatta el ezt az ábrándot hétfői beszédével, amikor azt mondta, hogy teljes mértékben számított a súlyos szankciók alkalmazására, bármik is legyenek azok. Gyűlölködő, sérelemtől csöpögő beszédének egész hangvétele azt jelezte, hogy az anyagi nélkülözés csupán csekély áldozatot jelent annak érdekében, hogy orvosolják a „történelmi hibának” nevezett mély sérelmeket. Most, hogy a szankciók bevezetése küszöbön áll, meg fogjuk látni, hogy Putyin vajon rosszul mérte-e fel azt, hogy mekkora nyomást képes elviselni az orosz állam.

A Biden-adminisztráció azt a döntést is meghozta, hogy a közelgő invázióra vonatkozó rengeteg hírszerzési információt szivárogtat ki a sajtónak. Egyesek még most is próbálják védeni azt a bukott stratégiát, amely az elmúlt hetekben az Egyesült Államokat a „farkast kiáltó fiú” szerepébe navigálta többször is. Szerintük ez a stratégia destabilizálni volt hivatott Putyin titkos terveit, és magát Putyint is demoralizálnia kellett volna. Azzal, hogy megmutatták a világnak: pontosan tudják, mire készülnek az oroszok, azt remélték, hogy Putyin elidőzik majd egy megfelelő casus belli legyártásával, ezáltal pedig meghátrálásra bírható. Azt sugallták, hogy Putyin képmutató, illetve azt remélték, hogy a nemzetközi közvélemény lefékezi Putyin ambícióit. Mint kiderült, az oroszok a lehető legkevésbé vették maguknak a fáradságot, hogy bármilyen ürügyet találjanak az invázió megindítására, sőt, a támadás még az ENSZ Biztonsági Tanácsának ülése alatt elkezdődött, amelyet ráadásul maguk az oroszok vezettek. Egy racionális nyugati ember számára a világ véleménye igenis számít, Putyin Oroszországa ugyanakkor mindent megtett annak jelzésére, hogy az efféle liberális beképzeltséget mélységesen megveti, illetve számára legalábbis teljességgel irreleváns.

A racionalizmus kísértésének van még egy buktatója, amely alááshatja azt a munkát, amelyet Biden csapata Amerika szövetségeseinek egyesítése érdekében végzett. A cikk írásakor orosz csapatok veszik körül Kijevet, és két forgatókönyv tűnik valószínűnek.

Ha az előbbi valósul meg, az azt követő borzalmak többé-kevésbé egységben kell tartsák az európaiakat, hogy maximális nyomást gyakoroljanak Oroszországra – és akár arra is rávehetik a NATO-tagjait, hogy komoly áldozatokat vállaljanak saját biztonságuk érdekében. Ha azonban Kijev elbukik, és Oroszországnak sikerül gyorsan lefejeznie Ukrajna kormányát, majd kinevez egy béketárgyalót, a liberális gondolkodású racionalisták kísértésbe eshetnek, hogy elkezdjenek tárgyalni az oroszokkal a helyzet stabilizálása érdekében.

Ez a tévképzet leginkább Európában érezhető, ahol az EU fáradhatatlan tárgyalások és kompromisszumok eredményeként jött létre, majd ennek következtében sokat javult a tagállamok életszínvonala. Az a gyanúm, hogy ha azt látják, hogy Putyin „elégedett”, sok európai államférfi megpróbálja mihamarabb újra rendezni kapcsolatát Oroszországgal – különösen akkor, ha a háború viszonylag rövid ideig tart.

Ez viszont hiba lenne. Ahogy máshol is írtam, Putyin világnézete és a miénk összeférhetetlen. Ahogy Franklin Delano Roosevelt megjegyezte 1933-ban Hitlerről: „Végül mi is sorra kerülünk, mert fekete mágiája az ember legrosszabb részét kelti életre; támogatja a gyűlöletet és nevetségessé teszi a toleranciát. Az ilyen nem tud tartósan létezni a világban egy olyan rendszerrel párhuzamosan, amely az észre és igazságosságra épül”

Ha valamire, hát arra megtanított minket Putyin ukrajnai inváziója, hogy az orosz elnök komolyan veszi a saját gyűlöletét, és megveti azt a racionalista toleranciát, amely a mi világlátásunknak épp az alapját jelenti. A háború befejeztével lehetséges, sőt valószínű egy kellemetlen fegyverszünet, de a normalizálódás szóba sem jöhet. Mi Nyugaton nem engedhetjük meg, hogy ideológiai elkötelezettségeink elvakítsanak, és ne lássuk, kivel és mivel állunk szemben.

Fotó: Daniel Cardenas / ANADOLU AGENCY / Anadolu Agency via AFP