Oktatási világok harca

Fodor Richárd (MCC, Társadalom- és Történelemtudományi Iskola) szemléje

Kyeyune, M. MacMarty, M. (2021) Crises of Elite Competition in the East and West. American Affairs, V (4).

Hogyan lehet bejutni a globális felsőoktatás nyugati és keleti elitegyetemeire? Milyen áldozatvállalás és gondolkodásmód szükséges a sikeres felvételihez? Kiket képeznek Amerika és Ázsia legnagyobb presztízsű intézményein? Szubjektív woke szempontok és jól mérhető feltételek, illetve ezek következményei állnak egymással szemben az American Affairs legutóbbi, téli lapszámának a cikkében.

Malcolm Kyeyune svéd konzervatív író és egy Marty MacMarty álnéven publikáló nyelvész-antropológus professzor az American Affairs folyóirat legutóbbi számában közölte Az elitversengés keleti és nyugati krízisei című írásukat. A tanulmány két kontinens társadalmi jelenségeit hasonlítja össze oktatási modelljeiken keresztül. A szerzők a határozott eltérések mellett azok okait és következményeit is keresik. Párhuzamba állítják a nyugati woke és konzervatív kultúrharcot Ázsia állami kezdeményezéseivel, és gazdasági okokkal magyarázzák a mindenhol dúló, elitpozíciókért folytatott harcot.

Egy dél-koreai mondás szerint, ha csak 5 órát alszol minden éjszaka, biztosan nem vesznek fel egyetlen jó iskolába sem. Ázsia tesztközpontú kultúráinak bemutatása során Kyeyune és MacMarty Dél-Koreából, Kínából és Japánból származó példákon keresztül mutatja be egy átlagos diák egyetemre készülő megpróbáltatásait.

nem férhet bele se ünnepnap, se születésnap. A tanulók többsége a kötelező iskolai elfoglaltságai mellett kiegészítő magánórákat vesz, amely gyakorlat az 1980-as betiltása után napjainkban ismét megengedett. Egy 2017-es megdöbbentő felmérés alapján a koreai szülők annyira fontosnak tartják a helytállást az oktatási versenyben, hogy már a korai gyermekkortól magas arányban taníttatják gyermekeiket magántanárokkal: a Koreai Gyermekfelügyeleti és Oktatási Intézet kutatása szerint az 5 éves diákok 83%-a tanul magántanárral. Pedig a maratoni tanulási időszakok számtalan veszéllyel járhatnak, könnyen vezethetnek stresszes, depressziós, túlhajszolt és elidegenedett életmódhoz, amely egyébként sem idegen a pályaválasztás előtt álló fiataloktól. Még inkább riasztó, hogy a dél-koreai fiatalok vezető statisztikai halálozási okai között első helyen szerepel az öngyilkosság.

A Suenungnak nevezett, középiskola és egyetem közé ékelődő főiskolák alkalmassági tesztje előtti hetek jelentik a legintenzívebb időszakot a dél-koreai diákok számára. A vizsga komoly előkészületek és biztonsági intézkedések mellett zajlik. A megmérettetés miatt leáll a légiforgalom, később nyit a tőzsde, és rendőrök biztosítják a zavartalan iskolába érkezést. A teszten nyújtott teljesítmény óriási jelentőségű, mert eldönti a bejutás esélyét az élen járó egyetemekre, és ezáltal meghatározza a diákok karrierlehetőségeit.

Általános gyakorlat, hogy az elitegyetemek vizsgakritériumait nem teljesítők az újrapróbálkozás előtt egy éven keresztül még keményebben tanulnak előkészítő iskolában. A hallgatók 40%-a elsőre sikertelen vizsgát követően, újabb felkészülés után kerül be.

Hong Kong és Szingapúr oktatási rendszereit hasonló nehézségűként írják le a szerzők. A Kínához visszacsatolt korábbi városállamban már 13 évvel ezelőtt is 70%-os volt a magántanárhoz járó diákok aránya, miközben a diákok egyharmada előkészítő iskolák tanfolyamaira (cram school) is járt. Az iskolai feladatokra és vizsgákra felkészítő magánintézmények mindkét államban több milliárd dolláros iparágakká fejlődtek.

A szerzők kiemelik, hogy Dél-Kelet Ázsia államai figyelemreméltó oktatási teljesítményekkel büszkélkedhetnek. Dél-Korea a legtöbb nemzetközi mérés alapján az élvonalba sorolható. Csupán a diákok 2%-a morzsolódik le a középiskolában, és 70%-uk továbbtanul. A rendszer természete miatt azonban a diákoknak nem elegendő, hogy önkéntes alvásmegvonásban élve, folyamatosan tananyagot magolva, széles körű ismeretekkel rendelkezzenek, elvárás, hogy bármi áron a többiek előtt járjanak.

A szerzők röviden kitérnek és összehasonlítják az ázsiai konfuciánus, illetve nyugati poroszosnak titulált egyetemi modelleket. A klasszikus konfuciánus ázsiai egyetemi modell lényege „egy kifinomultabb és erényesebb emberi lény létrehozása, nem pedig bizonyos technikai készségek tanítása”. A megközelítés célja, hogy a klasszikus világ történetét és az ősök bölcsességét ismerő tudós józan ítélőképességgel bármilyen hivatás megtanulására alkalmas legyen a gyakorlatban. Az ókori Kínában a leendő köztisztviselők Konfuciusz filozófiáját tanulmányozták, hogy bölcsek legyenek. Úgy vélték, hogy egy bölcs embernek megvan a szükséges képessége ahhoz, hogy megtanuljon nagy mérnökké válni, de egy képzett mérnök nem feltétlenül válik erényes és bölcs gondolkodóvá.

A kínai eredetű művelt-filozófusképzést a porosznak nevezett oktatási megközelítéssel állítják szembe.

mint amilyen például a jól mérhető matematikai jártasság. E modell lényege a szakmai képzés, amely – a bölcsesség vagy az erény ködös fogalmaival ellentétben – objektíven mérhető. A porosz megközelítésnek kevés haszna van a tudományos ideálok megvalósításában, inkább a memorizálást, a magolást vagy a hasonló gyakorlatokat ösztönzi az ismeretek rögzítése érdekében.

A szerzők egy csavarral kifordítják a két modellt és ázsiai-porosz, illetve amerikai neo-konfuciánus modellekről írnak. Indoklásuk szerint Ázsia egyetemeinek többségén már nem a klasszikus konfuciánus modellt követik, hiszen az egyetemek eltávolodnak a humanisztikus, általános műveltség közvetítésétől, és szigorú, speciális és alapos szakmai felkészítést nyújtanak a hallgatóiknak. Amerikában pedig, hasonló fordulattal, a teljesítmény helyett alternatív szempontok rajzolódnak ki.

A tanulmány szerzői szerint a neo-konfuciánus amerikai modellben – az ázsiai tendenciákkal szemben – egy új megközelítés jelent meg, amely egyre inkább eltávolodik a korábbi, erősen teljesítményalapú rendszertől, és felértékelődnek benne a szubjektív szempontok.

Az amerikai felsőoktatás közel egy évszázada a szövetségi kormánytól és államoktól független, teljesítményalapú tesztek eredményei alapján válogat a jelentkezők között. Az 1926 óta létező SAT (Iskolai Alkalmassági Teszt) olvasás, nyelv és matematika területére terjed ki, az 1959-ben konkurensként megjelent ACT (Amerikai Főiskolai Teszt) az előbbiek mellett tudományos érvelés témakörben is méri a tanulók teljesítményét.

egészen a koronavírus okozta rendkívüli helyzetig. A SAT és az ACT vizsgákat nem megbízhatónak és a fehér középosztály iránt elfogultnak tekintették. A hagyományos írásbeli felvételi ellenzői szerint a fekete és a latino közösségek tanulói eltérő kulturális hátterük miatt hátránnyal indulnak, és rosszabb eredményeket érnek el ezeken a teszteken. 2019 óta egyes amerikai egyetemeken opcionálissá tették, felfüggesztették, illetve megszüntették a felvételi vizsgákat. A felvételin tesztek helyett előtérbe kerültek a nehezen összehasonlítható, a tananyagon kívüli feladatok és esszék, amelyek objektív mérőeszköz helyett szubjektív szempontok szerint döntik el a diákok sorsát. Kiyeyune és MacMarty szerint jelenleg a woke kultúra igyekszik betölteni a felvételi teszt hiányából adódó űrt, amely standardok helyett a kulturális ideológiát helyezi a hallgatók kiválasztásának fókuszába.

A Princetonra tudásteszt nélkül felvett, 2025-ben végző hallgatók 68%-a önbevallás alapján színes bőrű, míg 2020-ban és 2015-ben a végzett hallgatóknak csupán 42, illetve 32%-a volt színes bőrű. A szerzők interpretációjában a Princetonhoz hasonló vezető egyetemek továbbra is az elitképzés központjai, csupán a változó politikai légkörben az „ezoterikus woke nyelvet” követve módosítják felvételi kritériumaikat, ami aztán kihat a hallgatók demográfiai hátterére.

A szerzők a csalás témakörét is részletezik a két rendszerből vett példákkal.

A puskázó és a tesztet másokkal megírató diákok akár hét év börtönbüntetéssel is számolhatnak a társadalmi igazságosság jegyében.

Szintén több amerikai csalásról – például sportolókhoz és felvételi hamisításhoz kapcsolódó botrányokról – olvashatunk a tanulmányban, amelyek közül elsősorban az „etnikai csalásokat” elkövető professzorok keltik fel leginkább a figyelmet. A szerzők szerint amíg a progresszív baloldal a diákok tesztírását diszkriminatívnak és „fehér privilégiumnak” tekinti, addig nem foglalkoznak a professzorok demográfiai szempontokat is figyelembe vevő kiválasztásának a következményeivel. Pedig a demográfiai kvóták okolhatók azért, hogy több professzor is meghamisította etnikai hátterét. Jessica Krug a George Washington Egyetem professzora munkáltatóit megtévesztve hol észak-afrikai, hol karibi származású tanárnak adta ki magát 2020-ban tett vallomásáig. Egy másik példában szintén a Washington Egyetem egyik oktatójáról derült ki, hogy félrevezette a hallgatóit és a kollégáit. H. G. Carrillo professzor származása, neve és hallgatói körében népszerű történetei hamisnak bizonyultak. Carillo egészen haláláig fenntartotta hamis személyazonosságát, amely szerint Kubából származott, és Herman Caroll helyett pedig a Carillo álnevet használta. Diákjait inspiráló irodalom óráin hallgatóit saját narratíva-alkotásra ösztönözte, amivel párhuzamosan ő is kitalált történeteket terjesztett többek között a marokkói „titkos házasságáról”.

A társadalmi elitpozíciókért folytatott egyre erősödő versengés az egész világon egyre radikálisabb, a szerzők megfogalmazásában gyilkos hangulatot ölt. A magasabb presztízsű státuszt biztosító egyetemeken egyre éleződik a verseny, amely a diplomaosztóval sem ér véget.

A tanulmány az elitpozíciók szempontjából elemzi az átalakuló globális világ helyzetét, amelyben Ázsia országai egyre inkább a gazdaság harmadik szektorát jelentő szolgáltatások jelentőségét növelik az agrárszektor és az ipar ellenében. Ezek alapján módosulnak a nyugati gyártás külföldi kiszervezésének trendjei is, hiszen

A globális folyamatok miatt az USA-ban sem akárki válhat az informatikus-menedzser elit részévé. A szerzők szerint eltérő formában, de mindkét oktatási rendszerben tetten érhető a kiélezett versengés a korlátozott számú elit-státuszokért.

A gyermekvállalás egyre nagyobb elköteleződést kíván keleti és nyugati szülőktől egyaránt. A drága magántanárokat fizető, szakszervezetek védelme nélkül többet dolgozó ázsiai szülők ugyanúgy egyre jobban megfontolják a gyermekvállalást, mint az iskolarendszeren kívüli képzéseket és magas tandíjat fizető amerikai szülők.

Az OECD országok között gyermekvállalás terén Dél-Korea példája a legextrémebb. Az ázsiai országban a világon a legalacsonyabb a termékenységi arányszám. Dél-Koreában átlagosan 0,98 gyerek jut minden szülőképes korú nőre, míg Szöulban, a gazdaság fellegvárában, csupán 0,6. Amerikában és Európában hasonló tendencia rajzolódik ki a modern városok és az ország egészének viszonyában.

A romló születésszámokkal rendelkező társadalmaknak alternatívára van szükségük a fennmaradáshoz. A szerzők interpretációjában több országban is kiszervezik a társadalom fenntartását, azaz a gyermekvállalást, amire a legkézenfekvőbb megoldást a népesség pótlását biztosító bevándorlás jelenti, főként olyan társadalmakból, melyekre nem jellemző a modern elitversengés. A bevándorlástól függő népességfenntartás nem csak Amerika, de Nyugat- és Észak-Európa társadalmaira egyaránt jellemző.

A frissen érkező közösségek azonban sem sokáig maradnak ki az elitversenyből, és már a 2. vagy a 3. generáció során a befogadó társadalom tagjaihoz hasonló gyermekvállalási kedvet mutatnak. Csak azok nem alkalmazkodnak új hazájuk gyermekvállalási normáihoz, akik nem tudnak vagy nem szeretnének beilleszkedni. Ez viszont a szerzők szerint visszatérő krízisekhez és Európában még komolyabb társadalompolitikai kihívásokhoz vezetett, mint Amerikában.

Az elitversengés arénájának baloldali nyertesei a sokszínűség dicséretével beszélnek a kialakult helyzetről,

Az amerikai konzervatív oldal harca ugyanakkor nem egyedi, a szerzők szerint Ázsia társadalmaiban is azonos célok és megoldások mutatkoznak, a hagyományos értékek hangsúlyozása felerősödik. Kyeyune és MacMarty a kortárs kultúrharc állami formáját látja a gyermekek online töltött idejének kínai korlátozásában, a kínai férfiak popkulturális ábrázolásának szabályozásában, vagy a pornográfia dél-koreai betiltásában.

A szerzők szerint a kulturális eltérések ellenére minden társadalom problémáinak hátterében gazdasági indok, a fogyatkozó erőforrásokért folytatott küzdelem áll. Ezt csak valódi problémakezeléssel, a termelés szintjén lehet orvosolni többek között a családfenntartást és a társadalmi mobilitást lehetővé tevő életkörülmények biztosításával.

A változó felvételi rendszereknek egyre nehezebb megfelelni keleten és nyugaton egyaránt. A pályaválasztás előtt állók számára viszont a bejutással vagy a diplomaszerzéssel sem ér véget a kiélezett versengés, csak az egyetem után egy új arénában (új pokolban?) folytatódik a küzdelem.