Mi történt Szakács Árpáddal?

„Sértettség? Bosszú? Simán csak a júdáspénz? Nyilván van ilyen is, olyan is. Ódor János László a Kontrán már írt egy elég találó elemzést, amelyben Antall Péter és Szakács Árpád pálfordulásának okaként a pénzt, pontosabban annak hiányát, az addig stabilan érkező anyagi juttatások hirtelen elmaradását jelölte meg. Amiért aztán kicsinyes bosszút próbálnak állni. Ez egyfelől tökéletesen igaz lehet, de Szakács esetében a kép ennél egy kicsit bonyolultabb.

Szakács egy jóeszű, tökös, erdélyi (egészen pontosan partiumi) gyerek, már csak az utóbbiból következően is erős nemzeti elköteleződéssel. (Végül is a romániai magyarok között tényleg zseblámpával kell keresni a nemzetárulókat – a napvilágnál is fénylő Parászka Borókán kívül.) Mindehhez társul nála egy lángoló lelkesedés, meginoghatatlan küldetéstudat – bármiről is szóljon épp ez a küldetés. Kivont karddal a tankok ellen, Don Quijote és a szélmalmok, stb. Ami lehet egyfelől megsüvegelendő, nemes idealizmus, másfelől persze bornírt fafejűség is. A határvonal halovány, mint Gréczy Zsolt képüzeneteiben a meggyőzőerő.

»KINEK A KULTURÁLIS DIKTATÚRÁJA?«

A cikksorozat, amivel a korábban alig ismert, a közepesnél kicsit kevésbé izgalmas skriblerek mindennapjait élő újságíró-szerkesztő a figyelem középpontjába került, mindenképp izgalmas és hiánypótló volt – még ha sokszor túlságosan el is ragadtatta magát benne. Az alapfelvetés vitathatatlan: a magyar kulturális élet (tegyük hozzá: a nemzetközi is) egy balos, internacionalista csoport kezében volt mindig is. Amely nagyon erős kontrollt gyakorolt arra, hogy ki kerülhet be ezekbe a körökbe, ki juthat anyagi forrásokhoz. És arra is folyamatosan ügyelt, hogy milyen ideológiai indíttatású tartalmaknak engedjen teret. Nemzeti elköteleződésűek számára nagyon alacsony volt az üvegplafon (ha egyáltalán kaptak bármilyen lehetőséget), és csendben kellett maradniuk. A patrióta, keresztény-konzervatív gondolatok pedig totálisan száműzve voltak. A progresszív-liberális elit folyamatosan újratermelte magát a kultúrában, a művészvilágban. Ennek a hegemóniának a megtörésére tett már több, erőtlen kísérletet is a magyar jobboldal; 1990 és 1994 között már a rajtot követően elgáncsolták, 1998 és 2002 között nagyon korlátozott lehetőségekkel, forrásokkal rendelkezett, 2010 után már valamivel tágabb keretek között, minden eddiginél nagyobb elszántsággal ugrott neki a feladatnak. De egy betonszilárdságú falanxot kellett (és kell még most is) áttörni.”

Kép forrása: Szakács Árpád Facebook-oldala