Politikai iránytű ún. „mai fiatalokhoz”

Az úgy van, hogy ezt a kérdést hetente megkapom, pedig különösebben nem szeretem. Kérdezi tőlem aggódó néző, olvasó, aki döbbenten nézi a korcsoportonként bontott pártpreferencia-kutatásokat. Vagy kétségbeesett nagymama, aki tőlem várja a magyarázatot (vö. a megoldást) arra, hogy fia, lánya, unokája miért „a másik oldalon áll”. De néha kolléga is kérdezi, akár szemrehányólag, akár elemzőleg, mert ez a jelenség negyvenes budapesti fejből kifelé nézve egyáltalán nem engedi könnyen megfejteni magát.

Jelenség, na, milyen jelenség. Hát az, hogy miért „ilyenek” a magyar fiatalok. „Ilyenek” alatt persze jellemzően néhány áttétellel azt értik, hogy miért nem szavaznak a Fideszre, ami így, tényszerűen nem igaz, mert a 30 alatti korcsoportban is a Fidesz a legnépszerűbb párt, csak mindenkit összeadva vannak többen a nemfideszesek, mint a fideszesek, ilyen pedig bizonyos időszakokban korcsoportokon átívelően is előfordul, legfeljebb nem 70-30, hanem mondjuk 55-45 arányban. De ne kenjük el, igen, a tendencia ott van, ahogy megyünk lefelé a korfán, úgy megy a Fidesz is csak lefelé. És ezt pár generációval felettünk nem értik. Hát nem tudják a „mai fiatalok”, hogy ezek globalista-kommunisták? Bokros-csomag, médiaháború, rendőrattak, hahó, valaki?

Persze, ott van a politikai memória hiánya, igen, aki 2006-ban hat, nyolc, tíz éves volt, és politikailag akár csak átlagosan apatikus családba pottyantotta az Isten, annak nem okoz Gyurcsány Ferenc nevének puszta említése görcsös gyomortáji rángásokat.

meg ami köréje lett narrálva, pro és kontra – családi adókedvezmény, egykulcsos szja, magas áfa, CSOK, rezsistop, ingyen Dacia, migrációellenesség, Soros-plakát, pedofiltörvény, Mészáros Lőrinc. Hogy korábban mi volt (és mi nem), azt nem tudja, persze. Ez a sztori egy része. De messze nem az egész sztori.

*

A kulcskérdés innen nem túl messze van elásva, és szerintem rendkívül egyszerű: mi vagyunk az első olyan generáció, amelyik előbb tanult kritikai gondolkodást, mint tényeket. És hatékonyabban is.

Illusztrálom egy apró példával. Fertő tavi beruházás. Tudni a következőket lehet: a tó területe 285 négyzetkilométer, az azt szinte végig a parton kerülő bicikliút 125 kilométer hosszú, ennél nem sokkal kisebb a tó kerülete. A Fertő tavi beruházás a tó területének 0,007 százalékát, kerületéből egy két kilométeres partszakaszt érint, amely természetvédelmi értékkel nem bíró, a múlt század közepe óta turisztikai fejlesztésre kijelölt terület. A jelenleg rossz minőségben beépített, használhatatlan partszakasz pár év múlva jó minőségben beépített, használható, jó hely lesz, a beruházás ökológiai hatása pedig pozitív, mert a fertőrákosi üdülőtelep szennyvize innentől kezdve nem a tóba fog folyni, az iszaplerakódások kotrása következtében pedig olyan madárfajok jönnek vissza, amelyek rég elköltöztek onnan. Tudásalapon gondolkozva a Fertő tavi beruházás: szuper dolog.

Viszont ha mindezt nem tudjuk, csak annyit hallottunk, hogy a Fertő tavat „körbebetonozzák”, akkor fejlett kritikai gondolkodási készségünk a következő következtetésekre juttathat el minket: a „körbebetonozás” következtében egyedülálló élővilág szűnik meg a világörökségi védelem alatt álló, nemzeti parkként védett Fertő tavon, mocskos kapitalisták profitért megeszik az anyatermészetet, Mészáros Lőrinc gólyák, fecskék és kacsák gyönge nyakán tapodva luxushotelt épít az elitnek, mind meghalunk, vagy ahogy most divatos, möghalunk. Következtetésalapon gondolkozva, tudás nélkül a Fertő tavi beruházás: katasztrófa, és ehhez még csak rossz szándék sem kell.

Az ezredforduló után, mire mi iskolapadba kerültünk, a lepusztuló, mára néhány szerencsés okostanár- és okosgyerek-csomósodási pontot leszámítva legfeljebb időpazarlásra alkalmas magyar iskolarendszer pedagógiai szerepét fokozatosan átvette az internet. Az internet pedig narratívát oszt, nem tudást. Az internet szívesen megmutatja két pont között a legrövidebb utat, de részleteibe menően nem mondja meg, hol vannak a pontok. Az internet káprázatosan jól megtanít kritikusan gondolkodni, fejleszt véleményalkotási készséget, kritikai érzéket, kreativitást, fogalmazást.

Csak átfogó tudást nem ad.

Ez utóbbi lenne, ugye, az iskola dolga – biztos tudást adni, amihez képest értelmezni lehet a világot. De iskola, mint tudjuk, nincsen, ne tévesszen meg senkit, hogy az épületek állnak: alulfizetett, alulképzett, túldolgoztatott zombik járnak ki-be, korszerűtlen tananyagot átadni érdektelen diákoknak. Ez nem iskola, ez melegedő digitális táblával. Tehát az oktatási katasztrófahelyzet arcára rápuszilt egy cuppanósat az információs forradalom,

Közsiránkozás tárgya volt az EU-csatlakozástól a migrációs válságig bezárólag a politikai apátia – hogy az embereket a politika egyre kevésbé érdekli, és hogy ez annál jellemzőbb, minél fiatalabb választókról van szó. A Brexit-népszavazást az aktív idősek döntötték el a passzív fiatalok kárára. Aztán 2015, de legkésőbb Donald Trump megválasztása óta erről egyre kevesebbet beszélünk. Erre pedig mi vagyunk a magyarázat.

Miről szólt akkor a politika? Adókulcsok számáról és magasságáról, nyugdíjkorhatárról, segélyek és támogatások formáiról, meg a bűnözésről, hogy lehetne kisebb, meg hogy van-e színe, vagy nincs. A választó számára könnyen fogyasztható formában nem létezett sem kül-, sem identitáspolitika. Gazdaság- és szociálpolitika létezett ugyan, de ember legyen a talpán, aki az egy- vagy többkulcsos adóról legyárt nekem egy minimális gazdasági tudás nélkül is érthető narratívát. Pontosabban létezett és máig létezik egy gazdaságpolitikai svájcibicska-narratíva: hogy az állam adjon ide nekem mindent tegnapra, de tőlem közben semmit ne vegyen el. Ezt a narratívát azonban szerencsére nem a fiatalok zabálják, hanem – már elnézést – a proli módra gondolkodók.

Miről szól a politika 2016 óta?

Identitásról: melegekről, transzokról, nálunk szerencsétlenebb helyeken színes bőrűekről, nőjogokról, abortuszról. A végtelenségig butított külpolitikai ügyekről: migráns vagy nem migráns, Brüsszel vagy Moszkva. Környezetvédelemről, korrupcióról, kommunikációról.

Hát csoda, hogy a narratívák aranykorát éljük?

*

Ha nem tudunk semmit a szólásszabadságot, az érdemalapúságot és a kutatási szabadságot világszerte fenyegető LMBTQ-lobbiról, csak azt tudjuk, hogy élnek köztünk melegek és a testükkel elégedetlenek, persze, hogy a baloldali narratíva felé sodródunk. Láv iz láv, a szerelem szabad, my body, my choice!

Ha nem tudunk semmit arról, hogy mekkora statisztikai manipuláció kell ahhoz, hogy női-férfi fizetések közötti különbségről egyáltalán beszélhessünk, csak azt halljuk, hogy van ilyen különbség, hát persze, hogy a baloldali narratíva felé sodródunk. Egyenlő munkáért egyenlő bért!

Ha nem tudjuk, milyen geopolitikai környezetben, milyen kulturális háttérrel és milyen okokból áll elő a migráció, csak éhező-szomjazó embereket látunk a határon, hát persze, hogy a baloldali narratíva felé sodródunk. Magyarország segít, be mindenkivel!

Ha nem tudunk semmit gázról, kereskedelemről, iparpolitikáról, felzárkózásról, gazdaságpolitikáról, történelemről, számokkal leírható nemzeti érdekről, csak azt látjuk, hogy Brüsszel gazdag és demokratikus, Moszkva meg egy szegény és diktatúra, hát persze, hogy a baloldali narratíva felé sodródunk. Keleti hitelek helyett nyugati jólétet!

Ha nem tudunk semmit a Fertő tóról, csak azt halljuk, hogy körbe akarják betonozni, hát persze, hogy a baloldali narratíva felé sodródunk. Pusztuljon az oligarcha, éljenek a fecskék! És lehetne menni ezzel még a végtelenbe, sőt, tovább.

Ja, és aki ma konzervatív keresztény szülőként rádöbben, hogy az LMBTQ-ügyekkel vagy valami egyéb aktuális forró témával kapcsolatban a gyermeke nem ért egyet vele, annak van egy rossz hírem. A mi generációnk kiváló történetmesélők, kreatív színészek generációja is. A keresztény tanítással való egyet nem értés nem önmagában értelmezendő, hanem következményként. Tessék megkérdezni a gyereket a Szentháromságról, a házastársi hűségről, vagy arról, hogy hisz-e abban, hogy a Bibliát Isten sugalmazta, Jézus Krisztus pedig Isten fia és megváltó.

Meg fog lepődni, hogy a kereszténynek tűnő gyermekét már milyen alapvető kérdésekben elvesztette.

*

Hogy mi a megoldás ennyi sirám után? A jó hír az, hogy a megoldás részben már útban van. A jobboldal is elkezdte a narratívaalapú kommunikációt, csak szerencsére nem teljesen tényfüggetlenül. A jobboldalon is van már külön képzettség nélkül is befogadható, érthető, logikus történet, amire szükség is van, különben elvesztünk. Sőt, mintha visszajönnének a divatba a tények. Úgyhogy áthidaló megoldás van.

De a végleges megoldás sajnos itt is, mint a világ összes problémájánál, az okok leküzdése. Az pedig az oktatási rendszer. Mi vagyunk a figyelmeztetés: ha nem szedjük rendbe (ami, tisztelettel jelzem, nem egyszerűen a jelenlegi tanári garnitúra fizetésének megduplázását, majd elégedett tapsot jelent, hanem érdemi tartalmi, minőségbiztosítási és személyügyi reformot), a világ még ilyenebb lesz. Ha meg rendbe szedjük, akkor sem lesz mindenki jobboldali. De legalább lesznek a véleményéhez tényei. És akkor már beljebb lesz az ország velünk, ún. „mai fiatalokkal”.

A különbség csak az, hogy mi tényleg lehetnénk is. És bár ezer baj van velünk, van egy rossz hírem: a közoktatási katasztrófahelyzet bizony nem a mi sarunk. Azt azoknak kell majd helyrepofozniuk, akik ma velünk elégedetlenkednek.

Fotó: iss.europa.eu