Csurka István és a szellemi rendszerváltás

„»Majd egy higgadtabb kor higgadtabban fogja őt értékelni, mint amire mi most képesek vagyunk. Jelentőségét, hatását, személyisége erejét, különleges intuícióját becsüljük meg nagyon« – írta Körmendy Zsuzsanna Csurka Istvánról szóló nekrológjában, 2012 februárjában. A drámaíró-politikus tíz éve távozott: az indulatok, a mondanivalójának erejét is csökkentő, sokakat bántó pártpolitikai szerepvállalás lenyomata talán még ma is túl erős a maga teljességében való értékeléséhez. Erre már csak terjedelmi korlátok miatt sem teszünk kísérletet: a magyar rendszerváltás szellemi megalapozásához való hozzájárulásának minőségéről is csak felvillanásokat tudunk adni.

A felejtés és a hallgatás együtt járt a nemzeti ön(tudat)vesztés folyamatával, a »helyzetismeret« és »önazonosítás« hiányával, a határon túli magyarság magárahagyatottságával (A véres kard). Csurka azok között volt, akik a szomszédos országokban végveszélybe került magyarság sorsának a magyar társadalom legszélesebb rétegeiben való tudatosítását elengedhetetlennek tartották a nemzeti megmaradás szempontjából. Ahogy Lakiteleken fogalmazott: »Hárommillió ember ma naponta megküzd ezzel a halál-vízióval, mégpedig a legközvetlenebbül, a legkegyetlenebbül. Ez előtt a hárommillió ember előtt ma már nincs magyar távlat, magyar jövő. Ezt a hárommilliót naponta megalázzák azért, mert magyar. Számukra a nemzethalál valóság, személyes sors, örökös vagy-vagy. […] Ettől a hárommillió magyartól csak a nyelvét, kultúráját és élete magyarként való leélésének lehetőségét akarják elvenni, egy öntudat nélküli kiszolgáló személyzetté akarják lealacsonyítani. […] Magyarságtudatunk az utóbbi négy-öt évtizedben szánalmasan összetöppedt. Még az országhatáraink zsugorodásánál is látványosabban. Egész nemzedékek tudatából esett ki az a magyarság, amelyik nem a határainkon belül élt.«

Csurka István világosan látta: ahogy az egyetemes szellem embereinek, úgy a magyarságnak sem szabad elfogadnia a lefegyverző realitásokat és annak propagátorait. Miközben sötét színekkel festette le a társadalom állapotát, önleértékelését, »öngyarmatosítását« és kisebbrendűségi tudatát, a magyar történelem hősi korszakaiból és mintázatából erőt merítve fordult a jövő felé. »Ez, ami most kezd kialakulni a világban, az összetartozás felismerése és a sorsközösség vállalása, azzal a reménnyel kecsegtet, hogy az »eltévedt lovas« rátalál a maga útjára. Dehát miért is ne? Hiszen mi az abszurditás hősi népe vagyunk. Voltunk és leszünk. Miért is ne éppen most kezdhetnénk jó irányba ügetni, amikor már ló sincs alattunk?« (Magyar abszurditások). Már ekkori írásaiból is hiányzik a Nyugat iránti kritikátlan rajongás: világosan látta azt, hogy amit az akkori magyarság gazdaságilag »sóvár szemmel« joggal irigyel, az szellemileg és erkölcsileg már hanyatlik. »A Nyugat, ahogy innen látszik […] a Pénz bűvöletében élő, önkielégítő társadalommá vált, s mintha teljesen elherdálta volna azt az egykori képességét, hogy a társadalomszervezés mintájává váljék. Az árubőség nem azonos az ember felszabadításával, és a liberális demokrácia sem sokkal több egy könnyed francia szalonvígjátéknál egy olyan ember szemében, aki a rivaldán túlról nézi, és aki vérrel váltotta meg a jegyét az előadásra. […] Ma már Nyugaton nem készül új életprogram. Ma már a Nyugat sem tud hivatást ajánlani fiainak. Nem születik új társadalomminta, nem tör fel új eszme. Ma már a Nyugat nem kezdeményező fél.« (Az elfogadhatatlan realitás).

Amit egyik, később nyíltan és határozottan felvállalt szellemi előképéről, Szabó Dezsőről »identitásélményéről« és »identitáslátomásáról« írt, talán rá is igaz: »Kár, hogy ő egy kicsit túlharsogta, és ezzel némileg érvénytelenítette is a magáét.« Mindez nem változtathat azon, hogy a nyolcvanas évek reformmozgalmáról és a rendszerváltás megalapozásáról Csurka István eszmeisége és szellemi teljesítménye nélkül nehéz lesz érvényeset mondani.

Fotó: MTI/Bruzák Noémi