Az „iszlamofóbia” fegyvere, avagy szabad-e kritizálni a muszlimokat és az iszlámot?

„Európa biztonságát a távoli múltban nem egyszer fenyegették muszlim hatalmak. Ibéria mór megszállása vagy az oszmán hódítás azonban nem, vagy csak kis mértékben épült be azon nyugati országok (Nagy-Britannia, Németország, Hollandia, Belgium vagy a skandináv államok) történelmi emlékezetébe, ahol ma nagy számban élnek muszlim bevándorlók. Kivételt Franciaország jelent, ahol Ibéria megszállásának vagy épp Martell Károly harcainak az emléke a 20. századig megmaradt. A történetírók azonban ezeket nem kizárólagosan vallási, hanem legalább ennyire etnikai és hatalmi konfliktusokként örökítették meg.

Az 1990-es, majd 2000-es évekban a nyugat-európai országokban megvetették lábukat az olyan iszlamista mozgalmak, mint a Muszlim Testvérek, a Tablighi Dzsamaat, a különböző szalafita hálózatok és egyéb csoportok, amelyek megkezdték a vallásukat nem tartó, vagy azt csak kulturális hagyományként megélő másod- és harmad-generációs muszlim bevándorlók »visszaiszlamizálását«. Noha társadalmi bázisuk nem volt túl jelentős és a többség a muszlim közösségeken belül is fenntartásokkal állt hozzájuk, prominenseik kizárólagosságot követelve »az iszlám« nevében tettek kijelentéseket, szövetségeket kötöttek különböző politikai (jellemzően baloldali) erőkkel és sikerrel tematizálták a muszlim közbeszédet. Magukat az »iszlám védelmezőinek« állították be és agresszív retorikával feleltek a vallásukat vélten vagy valósan ért kritikákra, valamint a muszlimok ellen megszaporodó inzultusokra.13 Ugyanezek a csoportok (és sokszor mérsékeltebb szimpatizánsaik is) a palesztin-izraeli konfliktust, Afganisztán 2001-es és Irak 2003-as lerohanását az »iszlám elleni háborúként« tematizálták és egyfajta globális »muszlimüldözés« illúzióját erősítették a muszlim bevándorlók körében. 

Az iszlámról szóló politikai és társadalmi közbeszéd a 2001-es terrortámadások, majd a 2015- ös migránsválság és az Iszlám Állam felemelkedése óta folyamatosan radikalizálódik Nyugaton, amihez mindkét oldalon elsősorban a radikálisok adják az alaphangot. Az európai muszlimok félelmeinek monitorozását, egységes keretrendszerbe való foglalását eddig jellemzően ideológiailag, vallásilag és politikailag motivált csoportok végezték, akik valójában nem vagy csak kis mértékben voltak/vannak beágyazva a nyugati társadalmak muszlim közösségeibe. Tevékenységük így nem tekinthető valódi érdekvédelemnek. Ezen szervezetek sokszor fősodratba tartozó (elsősorban baloldali és liberális) politikai erőkkel kötöttek szövetséget, akik ettől a muszlim szavazatok megnyerését remélték. Az »iszlamofóbia« elleni harcot az elmúlt időszakban Törökország is eszközként használja fel nemzetközi befolyásának növelésére. Noha az »iszlamofóbiának« nincs konszenzusos definíciója, a fenti csoportoknak deklarált célja, hogy az »iszlamofóbia« a rasszizmushoz hasonló bélyeggé váljon, az azzal vádolt személyek és szervezetek pedig veszítsék el szalonképességüket, és kerüljenek politikai és társadalmi karanténba. A legfontosabb kérdés tehát nem az, hogy mi tekinthető »iszlamofóbiának«, hanem az, hogy mely csoportnak áll hatalmában másra nyomni annak bélyegét.”

Fotó: Rizwan TABASSUM / AFP