Lehet-e megélhetési ellenzékiekkel kormányt váltani?

„Nem kellett sokáig várni, hogy nyilvánosan is kitörjön a háború az előválasztáson győztes miniszterelnök-jelölt és az őt kényszeredetten támogató pártok között. Persze megvolt ennek az előzménye: a közélet iránt érdeklődő magyarok jól láthatták, hogy az utóbbi hetekben az ellenzék passzivitásba vonult, miközben Márki-Zay Péter egyedül szántotta fel az országot, és lakossági fórumok tucatjait tartotta meg. Donáth Anna megválasztása után azonnal érzékelhetővé vált, hogy őrjöngő indulatok forrnak a háttérben, hisz a Momentum új elnökének első dolga az volt, hogy Orbán Viktor kihívóját a Fidesz legfontosabb kommunikációs topikja, a migráció kérdésében nyilvánosan hiteltelenítse.

Hasonlóan hasznos segítséget nyújtott az Orbán-rendszernek az azt kőkemény kormányzati munkával előidéző Gyurcsány Ferenc, aki nem győzte demonstrálni, hogy ő akkor most a közös kampány sikerének érdekében hátrébb lép, amellyel aztán napokig tematizálta a közéleti diskurzust – aligha kell pszichológusi végzettség annak megállapításához, hogy ha valóban háttérbe akart volna húzódni, ez a nyilvánosság előtt folytatott passzív-agresszív hiszti lett volna az utolsó, amit előad. A harmadik magyar köztársaságot elkúró politikus-oligarcha színjátéka nem különösebben megtévesztő: az előválasztás óta folyamatosan arra törekszik, hogy aláássa Márki-Zay Péter legitimitását – hol azzal a bejelentésével, hogy az Országgyűlés választ majd miniszterelnököt, ami nyílt fenyegetés az ő feltételei szerint rendezett előválasztás után, ahol az ellenzéki magyarok megválasztották Orbán Viktor nekik tetsző kihívóját, hol pedig Márki-Zay Péter arcátlan kapitányozásával, amellyel megint csak az előválasztás érvényét rombolja.

Gyurcsány Ferenc véletlenül sem azt a közjogi megnevezést használja, amit az ellenzék közös miniszterelnök-jelöltje épp az ő felesége ellen nyert el, az üzenet pedig egyértelmű: a kapitány igény szerint leváltható, a kapitányi karszalag szükség esetén elvehető. Jelzem a Demokratikus Koalíció névre hallgató autoriter szekta politikusainak és aktivistáinak, hogy az elnökük szokás szerint hazudik: Márki-Zay Péter nem a kapitányuk, hanem az előválasztók többségének akaratát teljesítő, összellenzéki miniszterelnök-jelölt. Egyetlen dolguk, hogy támogassák őt, ha pedig erre nem hajlandók, akkor viszont támogassák Orbán Viktort – ne azért, mert én azt mondom, hanem mert az ellenzéki magyarok úgy döntöttek, hogy 2022-ben kettőjük közül kelljen választani.

A DK-val szövetkező, milliárdos állami támogatásból gazdálkodó Jobbik a központi kampányt mind a mai napig csak jelképes összegekkel támogatja, miközben az ellenzéki pártok vállalhatatlan politikusbűnözőket csempésznek a közös listára, s képviselőjelöltjeik zöme nem is a győzelemre készül, csak a bőkezű Orbán Viktor által folyósított, busás parlamenti fizetését akarja további négy évre biztosítani.

Nem pusztán arról van szó, hogy a Fidesz jelen van az ellenzékben – ez mindössze a probléma egyik fele. A saját jelöltjét támogatni nem hajlandó ellenzék jelensége csak azt a körülményt felismerve érthető, hogy Márki-Zay Péter győzelme esetén az önálló Jobbik és az önálló Momentum értelme megsemmisül. Márki-Zay Péter negyvenszer keresztényibb és konzervatívabb, mint a kiugrott skinheadekből álló Jobbik, továbbá négyszázszor kapitalizmuspártibb és liberálisabb, mint a Momentum piacon soha egyetlen percet nem dolgozó, marketingesek frázisait motyogó politikai élcsapata.

Az MSZP, a Párbeszéd és az LMP három ellenzéki ciklusokon át volt képtelen a kompetenciának és a szavahihetőségnek akár csak szemernyi benyomását kelteni – nem kétséges, hogy kormányzati szerepben halálra lennének ítélve. Még Gyurcsány Ferenc fejében is felmerülhet, hogy 1990 óta a koalíciós kormányzások soha nem a kormányfőt jelölő pártot amortizálták le igazán, hanem mindig annak koalíciós partnerét – márpedig a fent sorolt szervezetek politikusainak előbb-utóbb vagy Gyurcsány Ferenc vagy Márki-Zay Péter pártjához lesz logikus csatlakozniuk. Ha pedig a választáson győztes ellenzék két erőközpontba rendeződik, akkor Gyurcsány Ferenc bizony jogosan félhet attól, hogy mögötte és szárnysegédje, Jakab Péter mögött csekélyebb erő összpontosul majd, mint Márki-Zay Péter vezetése alatt.

Az ellenzéki pártoknak ebben a helyzetben logikus lenne elszabotálniuk az O1G-lista győzelmét, csakhogy sorsuk egy választási vereség után még a jelenleginél is rosszabbra fordulhat: az ellenzéki választók nyilvánvalóan elfordulnak majd azoktól a pártoktól, amelyek miatt újabb négy évig Orbán Viktor uralma alatt kell élniük. Azt a körülményt sem szabad alábecsülni, hogy az LMP kivételével valamennyi pártban politizálnak olyanok, akiknek fontosabb a kormányváltás, mint akár a szűken értelmezett pártérdek, akár a még szűkebben értelmezett megélhetés. Ennél is kevésbé érdemes figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy valamennyi ellenzéki párt tagsága kormányváltást akar – persze ez alól is kivételt képez az LMP, no meg a Párbeszéd, hisz ezeknek nincs tagságuk. Így aztán az Orbán-rendszerben többmilliós fizetésért diktatúrázó politikusok mindkét serpenyőbe pakolnak: segítik a kormányváltást, ahol látszik, és gáncsolják, ahol nem látszik.

Jelen helyzetben Márki-Zay Péter az egyetlen, akinek nincs B terve: mindenáron győzni akar. A következő hetekben kiderül majd, hogy ki az, aki szintén, és ki az, aki nem. Az egyetlen probléma az, hogy ha ez ki is derül, a választóknak többé nincs lehetőségük az ellenzékinek látszó, de az Orbán-rendszer fenntartásában érdekelt pártokat és politikusokat megbüntetni. Az egyetlen közös lista és a jelöltállításhoz tartozó koordináció nemcsak Orbán Viktor torkára helyezte rá politikai értelemben a kést, hanem az ellenzéki pártstruktúrát is bebetonozta: az Orbán-kormány ma már csakis ezekre a hitelük írmagvát is elvesztett pártokra és csakis ezekre a csontvelejükig rothadt politikusokra szavazva váltható le – közülük pedig már nincs választás. Ezért mernek bármit megtenni, ezért merik az ellenzéki magyarok által megválasztott miniszterelnök-jelöltjüket támadni: a pártok közti verseny megszűnt, valamennyi pozíció sorsa háttéralkuk során dől el, a magukat ellenzékinek színlelő, ravasz politikusok pedig jól tudják, hogy a kormányváltást óhajtó választók gúzsba kötve is leszavaznak majd rájuk, mert ha a kormányváltás és az ellenzékváltás között kell választaniuk, úgyis a kormányváltásra voksolnak majd.”

Nyitókép: