Mi a helyzet azokkal, akiknek gyerekük is és háziállatuk is van? Vagy esetleg van egy elvárt gyermekszám, ami mellett már, na jól van, jöhet a macska? És azok hogy illeszkednek ebbe a képbe, akik nem is akartak állatot, de találtak egyet az utcán és megsajnálták, hazavitték? Ők is önzők? Nem inkább az ellenkezője?
Az állattartás felelősségre szoktat, megtanít gondoskodni, rendszert visz az életedbe, a legszétszórtabb embereknél is mérsékli a trehányságot – inkább pozitív irányba formálja a jellemet, és olyan tulajdonságokat alakít ki, amelyek nem ellentétesek azokkal, amik adott esetben a szülőséghez kellenek. Ami pedig azokat illeti, akik tényleg azért tartanak állatot, mert emberekkel nem tudtak, vagy nem akartak közelebbi kapcsolatot kialakítani, pl. mert tényleg undok disznók – miért kellene megfosztani őket az egyetlen lénytől, akihez képesek kapcsolódni, akivel szemben képesek a gondoskodásra?
És aki netán tényleg menthetetlenül önző, az miért vállaljon gyereket? Pocsék szülő lenne. Majd a gyerektől biztos megváltozik? Hát én ilyen emberkísérletnek nem lennék a híve. Nem értem, miért nem a már megszületett gyerekek körülményeinek, lehetőségeinek javítása – világszerte – jelenti a prioritást. Minden gyerek megérdemli, hogy úgy szülessen meg, hogy szeretik, várják, örülnek neki és szívesen gondoskodnak róla. Ez pedig csak optimális körülmények közt, önkéntes elhatározás alapján működik – nyomasztás, lelkiismeretfurdalás-keltés, dörgedelem hatására kevésbé.”