Senkinek nem hiányzik egy újabb hidegháború

Vannak, akik azt gondolják, a hidegháborúnak vége van. De nincs. Sőt, most épp kettő van belőle – egy kínai meg egy orosz. Ez eggyel több a nyerhetőnél, s úgy tűnik, Joe Biden csak a kínait szeretné megnyerni. A másikat inkább kihozná döntetlenre, hiszen Amerikának voltaképpen egészen megfelel Közép- és Kelet-Európa úgy, ahogy azt Ronald Reagan hagyta: a korábban az NDK-tól Bulgárián át Észtországig terjedő orosz érdekszféra 2004 óta gyakorlatilag Kelet-Ukrajnából, Belaruszból, illetve páratlan években Moldovából áll, az összes többi helyen az oroszokkal legfeljebb kereskedni mernek élelmesebb országok, katonailag kokettálni még véletlenül sem. Túl lehet ezt így élni.

Az elmúlt hetek ukrajnai történései legalábbis egyértelműen azt mutatják, hogy Joe Bidennek egyáltalán nem hiányzik. Itt bizony deal lesz, akárki meglássa.

Már egy bő hónapja gyakorlatilag távirati irodaként teljesít szolgálatot az ukrán katonai titkosszolgálat, amely az amerikai sajtó párthűbbik felével vállt vállnak vetve szórja tele a nemzetközi közbeszédet azzal a hírrel, hogy az oroszok így tízezer meg úgy százezer katonát vonnak össze az ukrán határ közelében, hogy jövő év elején, amikor a szükséges mértékben befagy a talaj a tankok alatt lerohanhassák Ukrajnát. Hogy valóban van-e csapatösszevonás és vannak-e ilyen tervek, azt nem tudni. Csak azt tudni, hogy Ukrajna nagyon szeretné, ha a NATO úgy tudná, hogy az oroszok mindjárt megtámadják. Hátha esetleg elrettenti majd őket, ugye. Mondjuk a csatlakozási folyamat felgyorsításával, vagy egy szaftos katonai garanciával Ukrajna területi integritására vonatkozólag.

Miközben a monomániás Európai Unió már el is kezdte göndöríteni a masnit a következő szankciós csomaghoz, Joe Biden – pontosabban a helyette az ügyeket intéző külügyi apparátus – valami egészen másnak állt neki. „Soha nem látott gazdasági szankciókkal”, azaz kódoltan a SWIFT nemzetközi banki utalási rendszerről való lekapcsolással fenyegette meg Vlagyimir Putyint arra az esetre, ha esetleg mégis elindítaná a támadást –

Az orosz „szerződéstervezet” két fontos pontot tartalmaz: azt, hogy a NATO garantálja írásban, hogy a terjeszkedést befejezi, s Ukrajnát nem veszi fel tagjai sorába (ezt gondolják az oroszok komolyan) meg azt, hogy a NATO ne telepítsen az 1997 után csatlakozott tagállamokba – Csehország, Lengyelország, Magyarország, Bulgária, Észtország, Lettország, Litvánia, Románia, Szlovákia, Szlovénia, Albánia, Horvátország, Montenegró, Észak-Macedónia – új katonai képességeket, és zárja ki, hogy a továbbiakban Ukrajnában, Kelet-Európában, Közép-Ázsiában és a Kaukázusban bármiféle műveletet végrehajtana (ez meg a kilencvenkilencezer-kilencszázkilencvenkilenc forint a másfélmilliós Passat árából, amit le lehet alkudni, egyetemben azzal a javaslattal, hogy a felek ne telepítsenek olyan helyekre kis- és közepes hatótávú rakétarendszereket, ahonnan elérhetnék a másik területét).

Annak a megaláztatásnak természetesen sem a szabad világ álmatag vezetője, sem a NATO-főtitkár nem fogja alávetni magát, hogy az orosz ultimátumot kamerák előtt ebben a formában aláírja. Egyrészt azért, mert a diplomáciában az nyert, akinek a javaslatáról tárgyalunk, másrészt meg azért, mert a NATO érzelmesen oroszellenes tagállamait, köztük Lengyelországot, a baltiakat és Romániát a hajukat tépő, szorongó tébolyultakként kellene egy ilyen megállapodás után kórházba szállítani. De nem is ez a lényeg. A lényeg az, hogy Vlagyimir Putyin ezzel a szerződéssel békejobbot nyújtott a NATO-nak, s

– amellyel egy időben az orosz bevonulás menten értelmét is vesztené, hiszen egy olyan országot, amely nem közeledhet az ellenség felé, és ráadásul még egy működésképtelen bukott állam is, teljesen felesleges drága pénzen elfoglalni.

Ez a szerződés tehát természetesen nem lesz aláírva, Volodimir Zelenszkij ukrán elnök és Dmitro Kuleba külügyminiszter lelkének ápolására pedig továbbra is szorgalmasan röpköd majd Kijevbe sok uniós miniszteroru meg a NATO-s tisztiturak, serényen bizonygatva, hogy már csak egy kicsit kell modenizálolódni, és hajdredendbe is áll a hőn vágyott kompatitibilátás.

De a nagy amerikai-orosz kiegyezésre ettől függetlenül is itt a szándék és az esély. Két pont élhet túl az oroszok szerződéstervezetéből: az, hogy Joe Biden egy füstös háttérszobában kötött alkuval elárulja az ukránokat, akiknél jobban ezt a világ igen kevés nemzete érdemelte ki – meg az a gyönyörű megfogalmazás, mely szerint „a felek egymást nem tekintik ellenfélnek, megerősítik hajlandóságukat bármiféle vitáik békés rendezésére és tartózkodnak az erőszak alkalmazásától”.

– ebben állhat az amerikai-orosz kiegyezés.

Ennél pedig a világ nem is kaphatna szebb karácsonyi ajándékot. Mindenkinek jobb lenne, ha az Európai Unió Oroszországhoz ezer szállal kötődő gazdaságainak nem kellene minden év elején újabb, tökéletesen haszontalan szankciókkal vágniuk maguk alatt a fát, ha az Egyesült Államoknak nem kellene nagy nyilvánosság előtt elbábozni azt, hogy érdekli őket mindenféle fatornyos-cirillbetűs kelet-európai síkságok sorsa, miközben jól láthatóan azt sem tudják, melyik Bukarestben építi le a magyar demokráciát Aljakszandr Lukasenka, és ha Vlagyimir Putyin gazdaságilag igencsak megtépázott, stagnáló hazájának nem kellene hidegháborús színvonalú kelet-európai katonapolitikát finanszíroznia.

Ukrajna kezének elengedésével mindenki nyerne – kivéve talán az ukránokat, de ez már nyugodtan legyen az ő bajuk, s mi ne féljünk a saját érdekeink mentén kiegyezni. Tetszettek volna talán kevesebbet fantáziálni sárga-kékbe öltözött, bajszos, lovas kozákokról a kilencvenes évek elején, s többet foglalkozni diplomáciával, netán nyomokban úgy viselkedni, mint egy érett demokrácia. A világ nagy porondján egy ország egyszerre vagy mesterséges lehet, vagy buta. Aki a kettőt egyszerre művelné, azt előbb-utóbb felosztják a nagyok – s legfeljebb a térkép fölött szivarozva pazarolnak néhány kedves szót Tarasz Sevcsenkóra.

Fotó: MTI/EPA/Makszim Sipenkov