Bolond Mária és József története

„A szeretet önmagától való, a kitaszítottakat ugyanúgy áldásában részesíti, mint másokat. Hogy a Teremtő a boldogságot nemcsak nekünk találta ki, hanem azoknak is, akiktől mi elfordulunk. És az a gyermek, ott a kápolnában, ugyanúgy a szeretet szülötte, mint bárki más gyermeke. Ezt üzeni nekünk a karácsony. Aztán témát váltott. Nagyapám rám nézett, olyan büszkeség volt a tekintetében, amit örökre elcsomagoltam magamba. Nem szólt semmit, nem volt szólós fajta, csak nézett. Aztán a pap felintett: ének következik. Nagyapám pedig orgonálni kezdett, Zsuzsi a fújtatóra pattant, de láthatóan nem volt közömbös személyem iránt, fújtatás közben mosolyogva rám-rám pillantott. Én kinéztem a félkör ablakon, kint hó, hóban nyugvó falu. Füstölgő kémények, mindenhol készült az ebéd. Határtalanul boldog voltam.

Harminc évvel később arra kanyarodtam autóval, ahol a bogádi út nagyot fordul, megy tovább Romonya, Berkesd felé. Megálltam a kápolnánál, felújították, szép. De zárva. Akkoriban minden templom nyitva volt, minden útszéli kápolnába be lehetett menni, ha beszélgetni akartunk Istennel. Akkoriban Pista is még bevihette oda Böbét, hogy az világra hozza az Úr közelségében gyermeküket. Ma napközben zárva van a legtöbb templom, kápolna. Ezen már többször elkeseredtem. Olyan világ jött, ahol a vajúdó Máriával József csak üvöltve kódoroghat valahol a téli mezőn két falu között. Talán még vannak szerető emberek, akik ilyenkor ajtót nyitnak nekik.

Olvasom Barsi atya könyvét a magam teremtette kútban. A ma tapasztalható »harcos ateizmusról«, mely veszélyesebb, mint a kommunista ateizmus, mert ez az újabb »nem vallja meg ateizmusát, de nekilát lerombolni a családot, a fogantatásokat, az édesanya és édesapai hivatást. Az őstapasztalat megvonásával egy olyan nemzedéket indít útnak, amely egyfajta létbeli árvasággal lép a világba. Ha azt a burkot, melyben születtünk (a feltétlen szeretet burkát) leoperálják a kicsikről, a kamaszokról és határok nélküli világpolgárrá nevelik: transzcendentális árvaságba taszítják az emberiséget.«

Ám mielőtt végleg elkeserednék ezen, Barsi atya lemászik mellém a kútba, leül, mosolyog. »Győzni fogunk, mert amire építünk, az az őstapasztalat, amelyet Jézus Krisztus igazolt, és amely mindig leronthatatlan, mert az emberi természetbe úgy bele van építve, hogy még Ádám bűne (az Istennel való szakítás) sem tudta megsemmisíteni, csak beleroncsolt. Elfogadva a megtestesülést és benne a megváltást, a mi énünk rá lesz kötve Jézus énjére (szívünk a szívére), és akkor az élő vizek forrása felfakad bennünk, mely forrás az isteni Óceán­ba sodor bennünket.«

Ültünk a csendben. És mintha egy percre ott éreztem volna közöttünk Böbe és bolond Pista ki tudja, hol jár gyermekét.”

Fotó: MTI Fotó: Filep István