Az egyetemi embert olykor megkísérti a gondolat, hogy közéleti pályára lépjen

„Az egyetemi embert olykor megkísérti a gondolat, hogy közéleti pályára lépjen. Megkörnyékezi a hybris: úgy érzi, muszáj a tettek mezejére lépnie, nem nézheti tovább tétlenül, ami körülötte zajlik! Magára ölti a pártkatona egyenruháját, amit mindjárt az elején nagyon kényelmetlennek érez. Az idő előrehaladtával a diszkomfort csak fokozódik: rendre azt tapasztalja, hogy a tudományos fokozat és az oktatói tapasztalat csupán dekoráció új öltözékén – elméleti tudását és szakismeretét a gyakorlatban nem tudja politikai sikerré konvertálni. Ha környezete látványosan elismeri tudását és ízlését, megtéveszti őt hajbókolásával, úgy bukása időben kitolódik – ám az annál nagyobb és megalázóbb lesz. A politika logikáját nem tanítják semmilyen egyetemen, a nagy machinátorok féltve őrzik titkaikat. Ha szándék lenne is rá, a politikai tudás nehezen közölhető: egyszerre szükséges hozzá ösztön, tapasztalat és átlag feletti kommunikációs adottság, ideértve mindenekelőtt a hallgatás képességét. Nélkülözhetetlen továbbá az önuralom, a mély empátia és az érzelmi intelligencia sok más összetevője. E terepen a képzetlen, ösztönös zsenik megfutamítják a filozófust – akiknek királyságára amúgy sem sok példát vonultat fel a történelem.

António de Oliveira Salazar (1889–1970) élete homlokegyenest más tanulságokkal szolgál. Eredetileg papnak készült, haláláig aszkéta életet élt. Fiatalon, kamasz korában hat évig a viseui szeminárium hallgatója volt, majd végül pályát módosított, és jogászi végzettséget szerzett, de már akkor a pénzügyekre specializálta magát. Ezt követően politikai gazdaságtant és pénzügyeket tanított a Coimbrai Egyetemen, ahol közgazdasági doktorátust szerzett. A fiatalemberből középkorú férfivá érő Salazar végignézte hazája sorsának tragikus fordulatait: az egykori nagyhatalom területén egymást érték a kormányválságok, az államcsínyek és puccsok. Az éhínség, a királygyilkosság és a kegyetlen tettekben megnyilvánuló egyházellenesség nem pusztán a komfortérzet megzavarására alkalmas kellemetlenségek voltak. 1926. május 28-án fordulat állt be – a hadsereg átvette az irányítást az anarchiába süllyedt Portugáliában. Salazar professzor először pénzügyminiszteri pozíciót vállalt, majd fokozatosan beépült a diktatúra intézményrendszerébe, míg végül megkerülhetetlen tényezőjévé vált. Egyszerre volt »szerzője és színésze egy komoly színjátéknak« – mint magáról írja.

Az 1929-es gazdasági világválság romba döntötte Európa gazdaságait, ezért első éveiben a diktatúra csak a társadalmi lét kereteit tudta megteremteni a személy- és vagyonbiztonság helyreállításával és a gazdaság stabilizálásával. A ’30-as évek lassú konszolidációt hoztak, és a vezetés ügyes hintapolitikájának köszönhetően Portugáliának sikerült kimaradnia a II. világháborúból is (noha annak hatásai közvetve érintették az országot). A nyomort és az analfabetizmust azonban felszámolták, és a ’60-as évek elejétől kezdődően dinamikus növekedési pályára állították az ország gazdaságát. A »portugál csodának« az olajválság vetett véget, amely ismét társadalmi elégedetlenséget szült, és a rezsim végül csak négy évvel élte túl megalkotóját. Az Estado Novo a katolikus társadalmi tanításra épülő keresztény diktatúra volt, amely közel fél évszázadon át a béke és a tisztes élet szigetévé tette Portugáliát Európában. Salazar felszámolta a szovjet titkosszolgálatnak frontoló szakszervezeteket, és megszüntette a pártokat. Mai szemmel nézve etatista rezsimet hozott létre, ahol minden közéleti relevanciával bíró tevékenységnek a korporatív állam adott keretet. Nem volt azonban rendőrállam, a pénzügyi egyensúly megteremtésén túlmenően az állam a gazdaság működésébe sem avatkozott bele érdemben. A valódi, polgári önszerveződésre épülő civil szférát pedig tiszteletben tartották.

Salazar amellett, hogy aktív államférfi volt, megmaradt politikai gondolkodónak is. Beszédei és írásai mintegy 1100 oldalt tesznek ki. A magyar nyelven Békés forradalom címmel megjelent válogatás (ford. Lovass Gyula, Teleki Pál előszavával, Ottlik György kísérőtanulmányával, Athenaeum, 1940, második, bővített kiadás 1941) munkásságának egy kicsiny töredékét tartalmazza, a benne foglalt írások a ’20-as és ’30-as években keletkeztek. A szöveg olvasása számos tanulsággal szolgál a mai napon is. A konzervatív olvasó számára feltétlenül zavarba ejtő a civilizációs szellem, a modernitás progresszióeszményét idéző szóhasználat. Salazar kifejezetten innovatív politikai megoldásokkal igyekezett konzerválni azt, ami Portugáliában megőrzendő volt. Olaszország korporatív, Ausztria hivatásrendi államot épített a ’20-as és ’30-as években, de a pápai enciklikákra alapozott gazdaságszervezésnek csak Portugáliában volt meglehetősen friss tapasztalata. Salazar szövegeiben a haladásra vonatkozó gyakori hivatkozás nem pusztán retorikai fogás vagy a korszellem tükröződése volt. Egy megőrzésre érdemes, fenntartható rendszert akart létrehozni, amely mind szellemi előfeltételeiben, mind pedig intézményi felépítményében gyökeresen különbözik a 20. század első felének elterjedt modelljeitől – ebben az értelemben valóban forradalmi volt. A szöveggyűjtemény címe Békés forradalom, nem pedig ellenforradalom – és ez nem véletlen: Salazar maga is következetesen a revolução kifejezést használja írásaiban. Azért nem vétette el az irányt és a mértéket, mert az intézményrendszert kezelte forradalmi módon és nem az embert, amely működteti, és amelyet az kiszolgál! A rendszer csak azért lehetett stabil és a keresztény portugál kultúra megőrzésére alkalmas, mert filozófiai értelemben egyáltalán nem volt sem doktriner, sem pedig forradalmi. A kulcsfogalmak, amelyekre épült: Isten, haza, család, tekintély, munka.

A rezsim nyíltan és büszkén elnyomó volt, de nem önkényes. A keresztény ember lelkiismeretén alapult, nem íróasztal mellett kiagyalt elméleten. Ezért nem idézett elő morális káoszt, mint a liberalizmus és a szocializmus különböző változatai. Következésképpen a portugálok hétköznapi életét sem töltötte el rettegés – az ember élete, munkája, vagyona biztonságban volt. Ha valaki nem terjesztett kultúraromboló, felforgató eszméket és nem készült a fennálló rend megdöntésére, akkor semmi félnivalója nem volt. A mai kor embere számára elképzelhetetlen az a szellemi szabadság, amelyben Salazar kifejthette nézeteit. Portugália lakosságának java még analfabéta volt, a politikai érdekaggregáció a korporatív államon belül valósult meg, ezért ütőképes ellenzék létrejöttétől sem kellett tartania. A hadsereg fenntartotta a rendet, ezért Salazar megengedhette magának azt a luxust, hogy gondolatait arisztokratikus módon és professzori stílusban fejtse ki. Az, ami az Új Államban propaganda néven gyakorlattá vált, a mai tapasztalatok birtokában és a jelenlegi ízlés szerint legfeljebb célszerű politikai kommunikációnak nevezhető.

Az Estado Novo fennállása idején, de a későbbiekben is kénytelen volt elviselni a folyamatos összehasonlítást a Harmadik Birodalommal, a fasiszta Olaszországgal és a falangista Spanyolországgal. Az analógiának egyedül a spanyol rezsim esetében van alapja, Franco azonban – Salazarral ellentétben – nem alkotott államelméletet. A korabeli Spanyolország és Portugália konzervatív karakterű, autoriter rendszerek voltak. Velük ellentétben a nemzetiszocializmus progresszivista rezsim volt, melynek fajelmélete éppoly távolt állt Salazar mély katolikus és emberséges meggyőződésétől, mint Mussolini pogány fasizmusa. A Mussolini-rezsim alapkönyve, vagyis A fasizmus doktrínája (1932) címéhez híven kifejezetten normatív, ideológiaösszefoglaló szöveg. Ezzel szemben a Békés forradalom egy szolid hangvételű, tartózkodó kommentár, melynek célja, hogy a művelt közönség számára érthetővé tegye az Estado Novo működését és létezésének okait. Nem más, mint amit Salazar így fejezett ki saját szavaival: az állam »szellemi magatartásának jellemzése«.

António de Oliveira Salazar: Békés forradalom c. könyvéről a Kommentár 2021/3 számába írtam ismertetőt, ami most már online is olvasható.”

Fotó: AFP