Tavaly 6,9 millió forintot keresett Antall Péter

„»Tavaly 6.9 millió forintot keresett Antall Péter« – írta az ellenzéki sajtó pár hete. 6.9 millió forint? Jó, nem kevés egy évre, de azért furcsa, hogy ebből lett botrány. 

Csakhogy nem évente, hanem havonta keresett annyit. Már, hogy ennyit utalt magának az Antall József Tudásközpontnál, amelyet ex-fotósként ő vezetett.

Azért ez olyan hír volt, amely után sok jobboldali vagy kormánypárti újságíró kiköpte a kávéját. Aztán leült a klaviatúra mellé – és írt valami egészen másról.

Van egy kétségtelen hibája a jobboldalinak nevezett sajtónak, az, hogy hajlamos lapítani. Nem az újságírók – ők sokan megírnák –, hanem a vezetés.

Van ennek racionális oka: a médiaháború talán a kilencvenes években sem volt annyira aljas és fékevesztett mint most. Az erőviszonyok megváltoztak, '90 környékén – ha a portfoliókat, a médiajelenlétet nézzük – egy nehézsúlyú világbajnok bokszolt egy fiatal, de lelkes kisgyerekkel. A jobboldali sajtónak esélye sem volt.

Most azért egészségesebb a viszonyok [csak maga a közeg, a háború teszi toxikussá], ha van egy ügy, azt a tábor átveszi, megírja, terjeszti. Mindkettő a lövészárok két oldalán – ki-ki a »sajátját«. Az Antall Péter-ügy szépen ki lett pörgetve a »másik« térfélen, itt meg maradt a hallgatás.

Mert azok úgyis megírják, mindenhová eljut, erről fognak szólni a hírek, szóval akkor »mi« ne írjuk meg.

Veszélyes és ostoba ez a gondolkodás, öncenzúrába kergeti az újságírókat.

Mert valójában ez egészen pofátlan, hogy valaki a »hírek szerint« közel hétmillió forintot fizessen saját magának egy államilag támogatott intézménynél. Havonta, a francba is. Vélelmezzük, hogy igaz, mert perről egyszer sem beszéltek Antallék.

És hozzá az urizálás, a méregdrága hotelek, az utazások, satöbbi, satöbbi. Felfordul az ember gyomra.

Antall Péter esetét természetesen »Antall József fiának ügyeként« írta meg a sajtó. Ez hasznos és érthető, egyrészt az illető a saját jogán nem túl ismert (egy átlagember nem látja, igazából mit csináltak a tudásközpontnál, valószínűleg eddig nem is hallott róla), másrészt lehet egyet ütni a jobboldalon. Ezeket a cikkeket mindenhol így írnák meg, ez papírforma.

Az viszont nem, hogy a jobboldalon továbbra is afféle szentként kezelt, sajnálatosan korán meghalt Antall József fia ilyesfajta dzsentri életet éljen. Valószínűleg nem csak nekem jutnak eszembe a kikötőkben röhögcsélő pufi-mellényes, fiatal emberek, akikről azt sem tudjuk, hogy kicsodák, de csoportba verődve szörnyen magabiztosak.

Mintha a pénzen kívül nem létezne más.

»A cikk szerint a néhai miniszterelnök fiának juttatásaira 2020-ban összesen 82,8 millió forintot fordított az AJTK.«

Tényleg, a pofám leszakad. Ránk ég ez is, mint a győri ex-polgármester szánalmas hajókázása, az ócska piával és a még ócskább zenével.

Ránk ég? Hiszen ezek nem mi vagyunk.

Mert igenis van következmény, vannak lépések. Előremutatóak:

1, A kormány azonnal vizsgálatot indított. A NAV is.

2, Többen lemondtak – például a felügyelőbizottsági tagok.

3, A kormány bejelentette, hogy a továbbiakban nem támogatja az AJTK-t. [Amit utóbbi közleményében úgy magyarázott, mintha ezzel jóváírták volna az eddig költéseket és tevékenységet.]

De önmagában sem értem, miért kell milliárdokkal támogatni egy Antall Józsefről elnevezett intézményt. Pontosan ismerem az irányvonalakat, a szentté avatás rítusait, hogy hogyan teremtik meg – a kilencvenes évektől uralkodó SZDSZ-es narratíva mellé – az MDF narratíváját. Amely ugyanúgy egyoldalú, ugyanúgy kevéssé hajlandó szembenézni a hibákkal, a mulasztásokkal.

Miért nem mondjuk ki, hogyha Antall József és az MDF céljai nemesek is voltak, azért ne idealizáljuk már őket. Egyrészt tele voltak hálózati emberekkel és reformkommunistákkal. Olyanokkal, akikről minden épeszű ember tudta akkoriban, hogy azok. Másrészt – bár szinte lehetetlen helyzetben próbáltak kormányozni –, azért ennél biztosan többet el lehetett volna érni.

Antall Péter a Reform című lapnál élte át a rendszerváltást. Előtti az MTI fényképesze volt. Onnan került a Reformhoz, ahol a főnöke az akkor még titkosmunkatárs, Tőke Péter volt. A Reform volt az a »független«, »szabadszájú« hírmagazin, amelyet a Tájékoztatási Hivatal korábbi embere (Virág elvtárs) és társaik (köztük a milliárdos Demjén Sándor indított el. Bővebben írtam erről (is) a könyvemben: https://bookline.hu/product/home.action...

Antall Péter 2020-ban hosszú interjút adott a saját lapjuknak (Fókuszban), amelynek témája a rendszerváltás volt. Kifejezetten érdekes, értelmes beszélgetés, de azért akad hiányérzete az embernek. De azért vannak jó részletek:

»MTI-s koromban például elmentem a Jurta Színházba, végigfotóztam az eseményt, de nem jelent meg a sajtóban. Utólag megtudtam, hogy egy az egyben ment az elhárításhoz. Persze nem csak az enyém, mindenkié. Egyszer toborzott is a fotósok körében a III/III., szuper technikát ígértek, efféléket, mesélték a kollégák, de engem nem kerestek meg, tudták, ki vagyok.«

»A Reform friss szellemű hírmagazin volt, Tőke Péter főszerkesztő [és a BM – teszem hozzá] hagyta az embereket dolgozni, és meglátta a hírt. Antallról semmit nem tudtak a kerekasztal-tárgyalásokig, akkor felfedezték, hogy ki vagyok. Tőkéék a reformkommunistákra tettek, nem számítottak rá, hogy az MDF-nek ennyire megszalad. Már nyáron ki akartak nyírni a laptól, de megmentettek az újságírók, ősszel viszont a fotófőnök inkorrektsége miatt elmentem, mielőtt elküldtek volna. Akkor meg rátámadtak Tőkére: »Elengedted Antall fiát? Pedig mindjárt miniszterelnök lesz!« A választások után összefutottam az utcán Péterrel, és ajánlotta, visszavesz főmunkatársnak. Én mondtam, kösz, nem, majd négy év múlva... Négy év múlva tényleg visszamentem fotózni, de Tőke már nem volt ott. Gazsó L. Ferenc vett fel, végig korrekt volt velem. Addig maradtam, amíg a zavaros múltú »vállalkozó«, Veres István meg nem vette a Reformot. Mind a ketten tudtuk, hogy nem akarunk egymással dolgozni.«

De a legérdekesebb a következő rész:

Különböző szervezett bűnözői köröknek KGB-s gyökerei voltak, elég például Szeva bácsira gondolni. Egyszer egy újságíró megkeresett, hogy írna egy könyvet a KGB magyarországi tevékenységéről, erre megkérdeztem tőle: »Vannak gyerekeid?« Azt válaszolta, hogy igen. Erre azt mondtam neki: »Akkor keressél másik témát.« Mire visszakérdezett, hogy ezt hogy értem. Azt feleltem neki: »Szó szerint vedd! A valóságot nem lehet megírni, a hamisítást inkább kerüljük el.«

Az egészből ez az érdekes, hogy a valóságot nem lehet megírni, a hamisítást kerüljük el. Oké: de ezzel a hozzáállással hogyan vezethet egy múltfeltárással (is) foglalkozó intézményt? Nem tudom, én írtam Szeváról is, a KGB-ről is, mégis itt vagyok.

Ha a KGB-t kihagyjuk a történetről, akkor mit is akarunk megírni a kilencvenes évekről?

Bár az intézményről, a tudásközpontról szinte semmit sem lehetett hallani, amikor utánanéztem, az látszik, hogy sok ember tényleg sokat dolgozott. Ezt nem veheti el senki. Csakhogy: a botrány előtt ez egyáltalán nem jutott el szinte senkihez.

Azért elgondolkodtam azon, hogy az AJTK-nak jutatott milliárdnyi közpénz töredékéből milyen kutatásokat lehetne végezni. Négy-öt tökös, bátor történésszel és kutatóval meg lehetne írni a rendszerváltás valódi történetét. Publikálni, megosztani, terjeszteni, hogy lássák az emberek, a fiatalok, hogy mi is történt.

Nem az MDF vagy az SZDSZ narratíváját, hanem valami átfogót. Valami igazat. Valami tényszerűt. Valami leleplezőt.”