Ott a helye a köztereken legalább Erdélyi Lajosnak, az Auschwitzből visszatért csodálatos újságírónak, fotográfusnak. Rafi Lajosnak, Marosvásárhely szülöttjének, a legismertebb erdélyi magyar-gáborcigány költőnek. Ott a helye Puczi Bélának és vele az 1990-es eseményeknek a roma-román-magyar kapcsolatok szimbolikus alakjának (különösen úgy, hogy Budapesten már van emléktáblája).
És akkor a nők, a magyar nők, akiknek szintén látszania kéne a alakon. Kit említsek? Teleki Gemmát – a grófkisasszonyból lett virágárust, aki a konformitások városában demonstrálta egy életen át, mit jelent tenni a tekintélyre, a kivagyiságra? Mit jelent ragaszkodni a városhoz? Illyés Kingát? Akinek egész pályafutása arról szólt, hogy lehet széllel szemben, politikai, intézményes elnyomással szemben is hiteles maradni, egyedül is állni a színpadon? Megannyi megannyi megrázó női sors. Ott a helyük a szemünk előtt.
Soós Zoltán kérlek, tegyetek azért, hogy kiegyensúlyozott legyen a városkép. Ha pénz kell ehhez, szóljatok, összeadjuk, segítünk. Muszáj ebben a városban kiegyensúlyozottságnak, tapintatnak lennie.