Ha van sajtósom, azt már önmagában indokolja a Szalay-szerű újságírók jelenléte a magyar sajtóban

„Köszöntöm Önöket!

Mielőtt a mára előkészített műsornak helyet adnánk, engedjék meg, hogy kitérjek egy, a héten történt, podcastunkkal kapcsolatos ügyre.

Döbbenten és értetlenül nézem azt a hatalmas energiát és szívósságot, amellyel a »Média 1« elnevezésű honlap főszerkesztője, Szalay Dániel a Friderikusz Produkció sajtósa nyomába eredt, hogy kiderítse, ki is ő.

Megdöbbentett, hogy egy újságírónak ekkora baromságokra van ma energiája, és értetlenkedem, mert fel nem foghatom, mit nyer azzal, ha eredményre jut ebben a világrengető problémában. Ha van sajtós, akkor sem fog szóba állni vele, mert nem hagyom neki, ha nincs sajtós, a végeredmény ugyanez.

Hosszú pályafutásom során volt részem nem egy bosszúhadjáratban, amelyet újságírónak álcázott személyek indítottak ellenem, és elég volt ebből a műfajból! Hogy tudják ezt is: nevezett főszerkesztővel, Szalayval csúnyán összeszólalkoztam tavaly, azt követően, hogy a szakma elemi szabályait is semmibe véve írt az RTL Klubon épp csak elindult Életünk története című sorozat első epizódjáról. Ezek után természetesen nem voltam hajlandó a lapjának nyilatkozni, de mintegy két hónapja is visszautasítottam újabb meghívását a Media1 podcastjába is.

Gondolom, azt senki sem vitatja, hogy mindenkinek szíve joga ott megszólalni, ahol akar, és azzal beszélgetni, akit méltónak talál rá.

Ami viszont senkinek nem szíve joga, az a hatalmas energiákkal előállított kicsinyes bosszú, aminek most tanúja a nyilvánosság – mert lejáratás, hírnévrongálás, sárdobálás nélkül.

Márpedig a helyzet a következő: ha van sajtósom, azt már önmagában indokolja a Szalay-szerű újságírók jelenléte a magyar sajtóban.

Ugyanis ez az elemi önvédelem ugyanaz, mint amikor a Tour de France-on a sárga trikót viselő versenyző sokszor inkább elveszíti néhány napra a kitüntető mezt, csak hogy nyugta legyen az újságíróktól, mert pihenni és a másnapi versenyre felkészülni szeretne, nem ostoba kérdésekre ostoba válaszokat adni. Én is dolgozni és néha aludni szeretnék, semmiképpen sem az időmet pocsékolni és az idegeimet rongálni az ilyen alakokkal.

Ha nincs sajtósom, a helyzet ezerszeresen ugyanez. Nem értem tehát, mit nyer nevezett újságíró, de főként a magyar nyilvánosság ezzel a »hatalmas« – és legalább ilyen arányban nevetséges – nyomozómunkával.

Amit el akarok mondani, elmondom, akár személyesen, akár a podcastjaimban, akár a »sajtósomon« keresztül. Akitől - és ezt megígérhetem - sem születési anyakönyvi kivonatot, sem személyi igazolványt, sem semmiféle személyes információt nem fog kapni a »Média 1« főszerkesztője, ha megfeszül, akkor sem.

De ami a kifli-hasonlatot illeti, az már más lapra tartozik. Ha bárkit megbántottunk ezzel, ezúton elnézést kérek, tényleg helytelen fogalmazás. Az viszont ténykérdés, amit a Blikk közölt – nem állítólag, hanem mert ezek a tények: én nem a podcastomból akarok és nem is abból fogok megélni, nem a saját fizetésemért hajtok, mert saját fizetésem itt nincs is, de a munkatársaim szerény díjazását – amelyet saját zsebből fizetek – szívesen megemelném, és azt sem tartanám mohóságnak, hogy szeretném, ha egy üzleti vállakozás esetén legalább a befektetéseink megtérülnének. Természetesen az sincs egészen rendben, hogy ingyen dolgozom, de hogy én fizessek azért, hogy dolgozhassak – könnyen belátható bárki számára, ez mégis csak a világ csúfsága.

De - és ezt az egész stáb nevében mondhatom - mi ezt a podcastot szeretjük csinálni, és természetesen továbbra sem fogjuk kötelezően fizetőssé tenni adásainkat. Akinek van rá anyagi lehetősége, fizet érte, akinek nincs, ingyen nézheti továbbra is, hétről-hétre beszélgetéseinket.

Őszintén remélem, hogy ezzel a Szalay-ügyet, a bosszú-hadjáratot lezártnak tekinthetjük.

Én mindenesetre annak tekintem.