Ukrajna a klasszikus iskolai csesztető

Nem olyan régen belefutottam egy cikkbe itt, a Mandineren. Az iskolai zaklatásról – csúnya, de elterjedt szóval az iskolai bullyingről – szólt, meg arról, hogy vannak agresszív és vannak szelíd gyerekek, s hogy utóbbiak mit tehetnek azért, hogy előbbiek leszálljanak róluk.

Ahogy az elmúlt napokat elnézzük, lassan tisztul a kép:

S nekünk, Magyarországnak, méretünkből fakadóan az egészségesnél több aszimmetrikus kapcsolatunk van. Persze, van az a nyolcadikos, amelyikkel szemben értelmetlen lenne az apró szemtelenkedésen túl erővel fellépni, mert hamar a szekrénybe zárva találhatjuk magunkat, ahogy azt a remek amerikai sulis filmekből megtanulhattuk. Ilyen mondjuk az Egyesült Államok, Oroszország és Kína – velünk szemben nem is igazán bullyk, egyszerűen csak nem érdekli őket, kinek a lábára hágnak százkilós súlyukkal a folyosón, és jobb mindegyikkel kicsit jóban lenni, akkor talán kevésbé lépnek a mienkre.

Kérdés, ki lenne az iskolaudvaron Németország… felsős, az tuti, és eddig elég jól elvoltunk vele az iskolaudvaron, bár néha kötözködött azért (a legjobb szokása, amikor fintorogva közli, hogy leettük a pulóverünk a menzán, miközben ő nem is olyan régen nyakig fürdött a paradicsomszószban, a Muttiék alig győzték kimosni), most viszont válnak a szülei,

Aztán ott vannak a haverok: a lengyelek, a mi nagy barátaink, akik még emlékeznek, hogy mi is voltunk ekkorák; a csehek, akikkel jól el lehet poénkodni a nagyobbakon, és közös pont is van sok, amíg elő nem hozakodunk olyasmikkel, minthogy igazán szemét dolog volt magukhoz édesgetni a kistesónkat – aki most dacból egyébként néha úgy tesz, mintha semmi köze nem lenne hozzánk. Vannak még páran cimborák, ismerősök, de főleg kisebbek (és főleg balkániak), akiknek meg igyekszünk mi nem a lábára lépni, ha néha mégis sikerül is.

Meg persze van egy Románia, amelyik alattomban kilopja az ember padjából az uzsonnáját, lemásolja a házi feladatát, aztán meg stréberként jelentkezik EU-órán, s még akkor is elvárná, hogy súgjanak neki. De vele legalább néha lehet beszélni.

Mert hát ott van az igazi klasszikus bully, Ukrajna.

a biztonság kedvéért minden este felpofozzák, ezért örökké frusztrált és alattomos. S ez sosem változik, hiába adsz neki a csokidból, vigyorogva elfogadja, sőt, ő maga kér; hiába engeded neki, hogy lessen a dolgozatnál; noha, eleve neked köszönheti, hogy egyáltalán ide járhat, mert az igazgatónak voltak azért kétségei a felvételinél, de te mondtad, hogy jó srác, egy lépcsőházban laktok. Valóban igazából azóta ekkora tapló, amióta melléd ültették, és nem fér a bőrébe.

Amiben egyedülálló, hogy közben megtanulta a megfelelő frázisokat a tanárinál hallgatózva, amikkel saját magát tudja áldozati pózba vágni. Például közli, hogy amiért őt otthon verik, teljesen normális, hogy ő is oda-odarúg alattomban a pad alatt, miközben éppen a kajádból tarhál – ő ilyen, így kell elfogadni. Vagy hogy szegény a családja, ezért őt az osztálypénzből fizessék be ebédre, mert az neki jár, és így tovább.

Ukrajna is meglepődött azon, amikor visszaütöttünk. Ő egyáltalán azon, hogy kapott, mi meg egy kicsit azon, hogy bár nagydarabnak emlékeztünk rá, igazából annyival nem is erősebb, ráadásul neki is vannak érzékeny pontjai. Nem sokkal később azért kapcsolt, a szokásos egyenes módján: rohant árulkodni, és felhasználni a frissen magolt szókincsét, úgy, mint szuverenitás, integritás, Európa, tanár úr, nem hagynak tanulni, meg effélék. Aztán tenyerét dörzsölve várja, hogy lecsesszenek.

A Velencei Bizottság például úgysem csinál mást, mint automatikusan beírja az intőt mindenkinek, akit elé visznek. És mindenki tudja, mekkora súlya is van egy intőnek: akit jól nevelnek, az kikap otthon érte a választóktól meg a sajtótól, akár joggal kapta, akár nem; akit meg sehogy, az úgyis magasról tesz rá. Annyira nem, hogy úgy tűnik, még aközben is beint, hogy éppen áldozatiságát bizonygatja már magának az igazgatónak.

Az iskolapszichológus szerint akkor még kevesebb esélye lenne valaha emberré válni, ezért be kell vállalni egy kis kényelmetlenséget. Na persze nem neki, hanem nekünk, az osztálynak meg az iskolának. Ukrajna meg ezzel ott él vissza, ahol tud. Igazából amikor behívják, pont úgy viselkedik az igazgatói irodában, mint Eric Cartman. Csak éppen sokkal kevésbé vicces.

Nyitókép: MTI/EPA/Szerhij Dolzsenko