Jó lenne, ha a pánikkeltő hajlamú kattintásvadászok a jövőben azoknak a haláleseteit követnék, akik korábban megkapták az oltást, akiknek nem volt krónikus alapbetegségük, és akik még nem töltötték be a hetvenet. Jó lenne, ha a kormányzat meghatározná, hogy mely ponton kezd problémává válni az intenzív osztályok kapacitása és a kórházi ágyak száma, s addig a magyarok úgy kezelnék ezt a betegséget, mint bármilyen egyéb kórt, amely gyógykezelés tárgyát képezi.
A tömeghisztéria által kikényszerített lezárások társadalmi költségei felbecsülhetetlenek. A tönkrement vállalkozások, a diákok, akik másfél éven át nem kaptak érdemleges oktatást, a családok, amelyeket megnyomorított a bezártság, az ellátatlan betegek tízezrei olyan csoportok, amelyek jogosan várhatják el a maguk szempontjainak komolyan vételét – ideje kormánynak és médiának végre tudomásul venni, hogy egy járvány során nem a fertőzés az egyedüli veszély.
Egy karantén senkinek nem jó – kivéve persze a Szilícium-völgyet, melynek vállalatai soha nem látott profitot kasszíroztak a járványhoz tartozó rohamos virtualizálódás nyomán. Nincs egyszerű válasz: a tudomány és a politika sötétben tapogatózik. A társadalmi felelősség ez esetben azt jelenti, hogy az állampolgárok és a hivatalos szervek, a sajtó és a kormányzat olyan viszonyokat teremt, amelyek közt a járványügyi szakemberek rájuk nehezedő nyomás nélkül végezhetik a munkájukat, és amelyek közt Magyarország működőképes marad. Nem ártana minél több honfitársunkat meggyőzni arról, hogy a vakcina alkalmazása jelen ismereteink szerint kevesebb kockázattal jár, mint a vírusfertőzés. Nem ártana a járvány következő hullámát ésszerűen, ugyanakkor normálisan átvészelni. Végigéltük a koronavírus és az emberi ostobaság első ostromát – az egymondatos igazságok, a kommentek képét öltő, csattanós világmagyarázatok szavatossága lejárt. Ideje józan és felelős polgárok társadalmaként szembenézni egy olyan krízissel, amelynél a jövőben csak súlyosabbak várhatók.”