Sötét napok Baranyában

„A szerbek által dominált Szerb–Horvát–Szlovén Királyság mindent megtett, hogy megtarthassa Pécset, és ennek érdekében még az emigráns polgári radikálisokkal is szövetséget kötött: a hazai baloldal történetének egyik sötét fejezete volt az úgynevezett Baranya–Bajai Szerb–Magyar Köztársaság, a délszláv–szocialista bábállam, amely kereken egy hétig (1921. augusztus 14–21.) állt fenn Pécs-központtal. A senki által el nem ismert formáció szocialista és polgári radikális vezetők nevével fémjelezve jött létre, elsősorban szerb pénzen, ennek történetét Hornyák Árpád summázta a Rubicon 2020/4. számában. A pécsi baloldali vezetés nehezen tudta elfogadni, hogy a Nyugat Horthy Miklóst választotta őhelyettük, és hogy e döntésben nem kis szerepe volt kommunista kötődéseiknek. A belgrádi brit követ, Alban Young azzal hajtotta el a magyar bevonulástól rettegő Linder Béla szociáldemokrata politikust, hogy nem akar kommunistákat látni Pécsett. »Linder úr azzal riogatott, hogy ha nem védjük meg őket, [a munkások tiltakozásképpen] fel fogják robbantani a bányákat […]. Nyilván azt hitte, hogy fenyegetésével meggyőzhet engem. […] Attól tartok, nagyon érzelemmentesnek találhatott« – zárta szenvtelen jelentését. Linder félelmei egyébként akár megalapozottak is lehettek: a budapesti brit követ Londonba írt jelentésében megemlítette – mindenfajta kommentár nélkül –, hogy úgy hallotta, Lindert ketrecbe zárva mutogatnák Magyarországon, ha hazatérne. 

Délszláv oldalról rendszeresen szerbellenességgel vádolták az angolokat, és ezt olykor igazolni látszanak a brit külügy iratai is. William Strang, a belgrádi brit követség másodtitkára például nem tagadta a vádakat: »Ha Magyarországon tölt némi időt az ember – nem kevésbé, mint ha Belgrádban –, arra a véleményre juthat, hogy a szerbek bajkeverő, makacs és meglehetősen barbár népség.« Wilfrid Athelstan-Johnson budapesti brit első titkár pedig azt írta éves jelentésében, hogy »az átlag belgrádi politikus alig valamivel intelligensebb, mint egy magyar paraszt«. A szerb lapok azt is állították, hogy az angolok arisztokratikus jellemük miatt támogatják a magyarokat. Francis William Gosset brit ezredes – akinek barátságossága mögött még Bánffy Miklós külügyminiszter is »valamilyen személyes indíttatást« gyanított – valóban úgy vélte, hogy a magyarok »tetőtől talpig úriemberek, egyszerűen elbűvölőek a feleségeik és elsőrangú a vadászkultúrájuk«. Gosset 1921. augusztus 10-i jelentése szerint a szerb hatóságok a kommunizmus, a szocializmus, a magyar- és az angolellenesség ügyét támogatták, és egy antanttisztet majdnem le is lőttek Pécsett. A jelentés kiemelte, hogy a »fehér újságokat« cenzúra sújtja, és hogy a szerbek csak a gyűlölet örökségét és a rablást hagyják maguk után. Gosset később találkozott a „független” baranyai köztársaság két képviselőjével is, akiket gyakorlott demagógokként írt le: »szokásos marhaságokkal jöttek arról, hogy készek meghalni a szabadságukért stb.« – foglalta össze a találkozót. 

1921. augusztus 19-én a szocialista vezetés erőszakkal kicsődítette a pécsi lakosokat a főtérre, és egy utolsó beszédben még megígérte, hogy itt nem lesz kiürítés. Ezután a teljes baloldali és szerbpárti vezetés elhagyta a várost, és Eszékre menekült. A másnap bevonuló honvédség köszöntésének leírásában egymással versenyeztek a szemlélők. »Bokrétazáporral fogadják Pécsett, mely sosem távolodott el tőlünk« – írta Az Est. »A közönség virágesővel borítja el katonáinkat, zúgnak a harangok, a zenekar játszik, viharos éljenzéssel ünneplik a nemzeti hadsereget« – jelentette a jobboldali Nép. Bánffy emlékiratában feljegyezte, hogy a kaposvári katonai körzet bevonuló parancsnokának, Soós Károly altábornagynak lovára annyi virágot és szivart dobtak, hogy az majdnem megbokrosodott, és mire a főtérre ért, úgy nézett ki, »mint valami óriási bokréta – szerencse, hogy szelíd lova lehetett«. Gosset ezredes sem leplezte örömét jelentésében: »A bevonulás csodálatos volt. Mindenki üdvözölte [a magyarokat], de még a[z antant]bizottság embereit is: 'Éljenek a megváltóink!' […] Minden ablakban, ahonnan látni lehetett az utat, emberek csüngtek. A lakosság minden osztálya, beleértve a szerbeket, jelen volt népviseleté­ben. Leírhatatlan az öröm, amelyet a csapatok bevonulása [...] váltott ki a nézőkben. A legjobban a különbség fogott meg ezen nyilván spontán üdvözlés és a [korábbi] szocialista tüntetés között.« 

A pécsi események történetének megismerése azért is fontos, mert bár sok szó esik a fehérterrorról és a jobboldali politikai erőszakról a történelemkönyvekben, természetesen a szerb oldalon is történtek atrocitások, és a szocialista pécsi bábállam története sem kívánkozik a baloldal pályafutásának díszes lapjaira.”

Nyitókép: Wikiedia Commons