Itt élned, halnod sem lehet

„Abdullah 2015-ben érkezett Magyarországra. Úgy döntött, itt marad és megpróbálja. A szinte lehetetlent. Boldogulni, segítség nélkül, itten…

Vagy ment, tervezett, álmodott és pár hónap külföldi lét után visszatoloncolódott. Vagy csak tervezte, hogy továbbmegy talán, de pénze-kapcsolatai fogytán itt maradt végül mégis, kényszerpályán. Abdullahból sok van, nem csak egy. Ha végigsétálunk Budapest belvárosán, vagy a külváros néhány forgalmasabb csomópontján, egészen biztosan megtaláljuk őt. Amint épp mosogat, takarít vagy valamelyik sarki, plázabeli, árkád alatti kis bodegában a kebabot méri ki.

Lehet, hogy mindig mosolygós, jókedvű, vidám. Lehet, hogy szívesen ismerkedik, rád köszön messziről, már csak nyelvgyakorlás gyanánt. De előfordulhat az is, hogy gyakran fáradt, fásult, búskomor. Hiányzik a család. Az otthon. Nincs pihenés, nincs kikapcsolódás. Csak a munka. És nyomor.

Abdullah, ha szerencsés, lakást bérel vagy szobát. És ha tényleg szerencsés, nem ő tartja el másod-, harmad-, nyolcad- vagy tizennyolcad-magát. Szerencsés, ha a lakótársak nagy része kitart. Nem megy világgá szó nélkül, nem hagyja ott a melót, egy hirtelen jött szerelem nem okoz a teljes lakóközösséget érintő magánéleti vihart…

Abdullah szerencsés akkor is, ha nem itt lett kamaszfiúból felnőtt. Ha volt, ha van ideje hallgatni a csendet, nézegetni fát, bokrot, mezőt, erdőt. Szerencsés, hogyha nincs egyedül, de talán… családfenntartóvá válni tizenévesen, néhány kistesóval és szülővel, aki munkaképtelen…  ez még szívszorítóbb, mint a magány. Szerencsés, ha még nem vesztette el az álmait. Ha nem törték le a nehézségek idő előtt a szárnyait. Ha nem útközben lett gyerekből férfi, miközben lemállott róla a tartás, az otthonról hozott értékrend, a sokszor az egyetlen biztos pontot jelentő vallás. Mert akkor, láttunk sajnos ilyet, a hirtelen jött szabadság könnyen megszédíthet.”

Fotó: Beata Zawrzel / NurPhoto / NurPhoto via AFP