Ennek a konszenzuspolitikának azonban ára volt. A CDU balra mozgatásával Merkel kisebbik koalíciós partnerré változtatta az SPD-t, amely 2005 óta küzd azért, hogy releváns maradhasson. Ennek katasztrofális következményei voltak az egykor büszke szociáldemokraták közéleti szerepére és önértékelésére. Amikor nemrégiben egy interjúban megkérdezték az SPD kancellárjelöltjét a jelenlegi pénzügyminisztert, Olaf Scholzot, hogy mit tenne másként, mint Merkel, a politikus szótlan maradt. Ez túlságosan világosan is megmutatta, hogy pártja önazonosságát mennyire levetkőzte a Nagy Koalícióban, ahol gyakorlatilag jelentéktelen helyzetbe navigálta magát.
Merkel személyes utóda, a CDU elnöke, Armin Laschet is szenved a közvélemény-kutatásokban, mivel a német szavazók szemmel láthatóan azzal küzdenek, hogy egyáltalán megértsék, mit is képvisel most a párt. A zöldek profitálni tudtak ebből a konzervatív letargiából azzal, hogy a középpontba álltak, és a középosztály szavazóit célozták meg. Ők azon kevés szereplők egyike a német politikában, akik most erősebb pozícióba kerültek, mint amilyenben Merkel hatalomátvételekor voltak.
Ez tehát Merkel öröksége. Nyilvánvaló az is, hogy a német politika Mutti általi feldúlása miatt a CDU jobbszárnya is kiszolgáltatottá vált az AfD jelentette kihívásokkal szemben, amely párt sorai elégedetlen konzervatívokkal duzzadt, főleg azokkal, akik csalódtak a kancellár migrációs és euróövezeti politikájában. Bár a párt populista frusztrációkat közvetít, az AfD – a Die Linkehez hasonlóan – nincs abban a helyzetben, hogy befolyásolja a német orszárgos politikát.
Merkel kormányzati stílusa azt eredményezte, hogy a Bundestag szinte minden pártja koalíciót köthet egymással. Ez az új pártrendszer az, amelyet a kancellár utódjára hagy. Hacsak a CDU nem tér vissza jobbra, és nem fedezi fel újra liberális-konzervatív gyökereit, a Merkelizmus itt marad, és nem világos, hogy ez jó dolog-e a német politikának.”
Fotó: Odd ANDERSEN / POOL / AFP