Töprengések 2021-ben Európa védőszentjének, Szent Benedek atyánknak ünnepén

„A »világvége« hangulat a történelem során többször megtapasztalható volt. Ma is mintha ez uralkodna el nem kevés hívőn. Nem olyan ez a világvége, hogy arra számítanánk: most jön el a mindeneket ítélő Krisztus. Egészen más. Úgy érezzük, minden szétesik, minden pusztulóban van. Mintha valami szellemi-lelki sárlavina sodorná el mindazt, amit az előttünk járó századok fölépítettek.

Olyan érzésünk van, mint amikor a duzzasztógát, a víztározó építése érdekében kitelepített falvakat elárasztották vízzel. Az egykori falura csak egy-egy, a vízből még magányosan égre meredő torony emlékeztetett. S most ezek a tornyok is lassan összerogynak. Vége. Nincs tovább.

Ne feledjük: Krisztus ígérete, hogy a pokol kapui nem vesznek erőt rajta, nem az európai civilizációval azonosnak tekintett egyháznak szólt. Szólt az egyháznak, a hívek közösségének, akik elkötelezetten követték és követik a világ legkülönbözőbb részein az Urat.

A kor, amelyben élünk, a körülmények, amelyek gyötörnek minket, nagyon sokban hasonlítanak ahhoz a korszakhoz, amelyben Szent Benedek élt. Egy birodalom volt pusztulóban, szétesőben. Semmi sem volt már szent. A város, a dicső Róma egyre inkább élhetetlen labirintussá változott. Ma azt mondanánk, hogy értékvesztett világ vette körül Benedeket, amelyből menekülnie kellett. S neki volt ereje ahhoz, hogy hátat fordítson az akkori fő-áramlatnak, volt ereje a kivonuláshoz.

Egy ilyen új exodusra volna szükség ma is. Amikor úgy látszik, hogy az Isten teremtette világ alapértékeivel fordulnak szembe, különösen is erősítő lehet mindannyiunk számára Benedek példája.

Vajon valóban az Istent keresi-e? – fogalmazza meg a kérdést Szent Benedek, amikor valaki a közösséghez akar csatlakozni. Benedek számára egyértelmű volt: az Isten állandó keresése nélkül relatívvá válik minden. Az embert is csak akkor lehet igazán tisztelni, ha meglátom benne az Isten teremtését, még akkor is, ha az ember gyönge, esendő, önző vágyai vannak.

Az embernek először önmagán kell úrrá lenni. Vágyaink, ösztöneink nem sodorhatnak el bennünket. A világ dolgaival felelősen kell bánnunk. Szükség van arra, hogy munkánkkal jelen legyünk ebben a világban. Formálni, alakítani kell a világot: milyen nagy hangsúlyt kap a Benedek által megálmodott közösségben a testi, fizikai munka, amellyel műveljük, gondozzuk a ránk bízott földet. Milyen nagy hangsúlyt kap az élő hagyomány: az írásban rögzített bölcsesség. Ha a mai emberek, akik bölcsnek képzelik magukat, annyi időt fordítanának a szellemi munkára, az olvasásra, az elmélyedésre, mint amennyit Szent Benedek megkíván, egész biztos, hogy megfontoltabb döntések születnének. Ha annyi tiszteletet kapna minden ember, mint amennyit Szent Benedek megkíván… Ha olyan tisztelettel tudnánk elfogadni egymás különbözőségeit, mint ahogyan arról a Regulában szó van… Ha minden emberben meg tudnánk látni a bennünket meglátogató Krisztust: a betegekben, elesettekben, szegényekben, rászorulókban, vándorokban, jövevényekben, fiatalokban, idősekben…

Ennek azonban feltételei vannak. Ahogyan Benedek tette Cassinum hegyén, le kell rombolni minden bálványt. A világot a maga rendezettségében kell elfogadnunk, ahol mindannyian részei vagyunk a teremtésnek, egy nagy egésznek, a kozmosznak. Ahol mindennek megvan a maga Istentől rendelt helye. Ahol nem szabad hamis isteneknek szolgálnunk. Krisztus szeretetének semmit elébe ne tegyél! – figyelmeztet Szent Benedek. Az Isten pedig nem közvetlenül nyúl bele az életünkben, hanem meglátogat bennünket – a másik emberen keresztül.

Amikor úgy érezzük, hogy mindennek vége, mert mintha a feje tetejére állna az, amit úgy hívunk, hogy értékrend, nem szabad elkeserednünk. Rómának el kellett pusztulnia. Ennek a társadalmi berendezkedésnek és kultúrának el kell pusztulnia. Egy Isten nélküli világ szükségképpen darabokra esik széjjel, mert nincs, ami egybetartsa.

Építeni kell. Közösségeket, amelyek képesek a szolgálatra. Közösségeket, amelyek be tuják fogadni az Istent keresőket. Mert minden látszat ellenére nagyon sokan vannak, akik keresik az Istent. Még ha nem is tudják kimondani, mi az, ami hiányzik nekik: Isten-keresők sokasága van körülöttünk, és igazodási pontokat keresnek.

A történelem nem csak szétesésből és pusztulásból áll. Újrakezdések sorozatának is tanúi lehetünk. Mi magunk is ilyen újra kezdők kell hogy legyünk. Két lábbal kell állnunk a földön, és föl kell tekintenünk az égre.

Ne sirassuk azt a kultúrát, amely az Isten helyére az embert tette, az emberi szabadságot tartja a legfőbb értéknek. Építsünk új világot. Merjünk bátran kötődni, kapcsolódni a Végtelenhez. Vegyük észre, hogy minden emberi gyatraságunk ellenére az Isten Szent Lelke jelen van azokban, akik készek arra, hogy ne keményítsék meg a szívüket, és meghallják, mit mond a Lélek az Istent keresőknek.

Állandóan újra kell kezdeni. Birodalmak összeomlanak, egymás ellen fordulnak érdekszövetségek. De akik tudnak bízni, hinni, remélni, azok építik a jövőt. Amit a benedeki szerzetesség képvisel, az nem más, mint itt és most a jövő építése.

Nagyon közel állnak hozzám Illyés Gyulának a Kháron ladikján című írásában található sorok. A 10. századi szellemi-lelki megújulás hordozóiról van szó, a cluny szerzetesekről. Hadd idézzem: »Korukat messze megelőzve a bölcs, a minden hitet megélt aggastyánok a mindent túlélők türelmével kezdték szőni a tébolyultan burjánzó határok fölé az értelem hálózatát. A jellembeli és ízlésbeli rút terjedésével szemben a nemes és a szép világát, a nyelvi – mondhatni faji – szétdaraboltsággal szemben az egy nyelv közvetítő erejét. A rablás és az önkényeskedés ellenében a könyörületet, a szegények és szenvedők védelmét. És a jólét fokozását. Pontos fogalmuk volt az alulépítmény és fölülépítmény szerves összefüggéséről. A szent vének, akinek napjai meg voltak számlálva, maradék idejükben nemzedékeknek termő gyümölcsfákkal, máig álló kórházakkal és iskolákkal ültették tele a szellemük meghódította területeket. A konkolyt nemcsak a szószékről irtották. Kézzel szemelt, változatosan is tiszta gabonát küldtek Lisszabonba és Somogyvárra. Fő harcuk az volt, hogy az eszeveszetten küzdő felek közé vetették magukat; nem fegyverrel, hanem csitító szóval. Az ő találmányuk volt a Treuga Dei. Isten akaratát a békével azonosították. A mindenki harcát mindenki ellen a mindenki igazságáért való szóértésre akarták átformálni… Nem kemény várakat, hanem csinos templomokat, nem jól markolható fegyvereket, hanem szemgyönyörködtető használati – és művészeti – tárgyakat hagytak maguk után. Annyit, hogy alig sikerült azokat elpusztítani is.«

Úgy gondolom, erre van szükség ma is. Ebben a tébolyult Európában. Ahol kezd eluralkodni a jellembeli és ízlésbeli rút. Ahol a rablás és az önkényeskedés kifinomult, rafinált jelenségével szembesülünk, akarva-akaratlan. Ahol szükség volna a békítő, csitító szóra. Ahol rá kellene hogy döbbenjünk: az Isten jó teremtését nem lerombolni kell, hanem leképezni személyes életünkben és társadalmunkban azt a rendet, amely alapja és biztonsága a békének. Annak a békének, amelyet a világ megadni nem képes.”