Orbán útja a kánontól a Qanonig

„A pedofiltörvény néven elhíresült homofób javaslatcsomag okait és hatásait az elmúlt hetekben már minden szögből kielemezte a magyar közélet színe-java. Politikai gumicsont, mondják sokan, hiszen hatásos politikai figyelemelterelés a Fudan-ügyről, az autópályakoncessziókról vagy éppen az önkormányzati lakásmutyik törvénybe foglalásáról. Sokmilliárdos bizniszek maradtak a radar alatt, közben pedig a hatvanpusztai majorság is tempósan épül. A közvélemény ezalatt egy a gyakorlatba talán nem is átültethető törvényen lovagol, ami akár már a magyar Alkotmánybíróságon is elbukhat. Éppen ezért az ellenzék mértékadó beszélő fejeinek jelentős hányada is azon morfondírozott, hogy az ellenzék a felháborodásával újra csak a szokásos törésvonalak mentén asszisztál a kormány megosztó politikájához.

Ez az a haszonelvű gondolkodás, ami tizenegy évnyi NER után komoly megalkuvásokra veszi rá az ellenzéki térfél szereplőit. Láthatjuk ennek a bizonyítékait a mindenféle konvención túlmutató ellenzéki összefogás berkein belül. Ugyanakkor a nagy kormányváltó utilitarizmusban is mindenkinek az fáj a legjobban, ami őt személyesen érinti. A „gyermekvédelmi” törvény elleni kiállás – a releváns demográfiai adatok ismeretében – pedig még az ellenzéken belül sem túl sokakat mozgat meg. Én is számos barátomtól hallottam, hogy persze megértik, mennyire felháborító, ami történt, de ezt a békát le kell most nyelni, mert ha sokat rágódunk a témán, azzal vidéki szavazókat idegenít el a meleg és melegbarát „woke” (azaz a kirekesztés hétköznapi mechanizmusaira ráébredt) értelmiség az ellenzéki tábortól, ami árt a fő célkitűzésnek. Köszönjük, értjük.

A magyar szexuális kisebbségek túlnyomó többsége az ellenzékre szavaz. Mi mást is tehetne, mikor a kormány már a konzervatív melegeknél is kiverte a biztosítékot a vegytiszta gyűlöletpolitikájával? Az ellenzék bizonyos szegmensei azonban félnek a téma felvállalásától. A támogató, de sokszor mégis a tiltakozást csitító hangok azt az érzetet erősítik a meleg közösségekben, hogy valóban gond, ha létezésük egyik legalapvetőbb, számos lelki problémát okozó dimenzióját nyilvánosan kibeszélik. Ez sokkal több hatalomtechnikai kérdésnél, hetek alatt több tíz- vagy százezer lelki sebet tépett fel az érzéketlen kormányzati politika, ami komoly, valós trauma. Ennek érdemi feldolgozása pedig jó eséllyel a jövő tavaszi győzelmi kényszer áldozatává válhat a görcsös szőnyeg alá söpréssel.

Bár sokan leírták, milyen váratlanul érte Orbánt a törvény miatti brüsszeli kartácstűz, és szinte megsemmisült az Európai Tanácsban, ez erős túlzás. A Kabinetiroda fel is húzott rá sebtiben egy az eddigieknél is cinikusabb nemzeti konzultációt, a megszokott defenzív beleállás pedig most sem maradt el a kormányzati papagájkommandótól. Magas fordulatszámra kapcsolt a szégyenérzet nélküli hazudozás: nem olvasták el a törvényt Brüsszelben, hát „hogy a rákba’” olvasták volna, hiszen akkor tudnák, hogy az nem homofób, csak a gyermekeket védi. A felnőtt emberek úgy élhetik az életüket, ahogy akarják, Orbán pedig Harvey Milket vagy Romsauer Lajost kenterbe verő elszántsággal védte a „meleg fickók” jogait. Hogy mikor, hol és hogyan, azt senki sem tudja.”