Mindent köszönök a válogatottnak!

„Olyan ez a nagy baloldali fociszerelem, mint egy makacs torokfájás. Amikor megérkezik, az egész napunkat tönkreteszi, fáj, amikor eszünk, kínoz, amikor iszunk, szorongat, amikor nyelünk, rossz minden, mert minden áldott percünket elrontja; tényleg meg tudja keseríteni az életünket is.

Legalábbis a miénket, a férfiakét, akik háborúkba, csatába indulunk, vadászunk, ha kell, verekszünk, ha muszáj, de egy kis torokfájás és egy nem túl magas hőemelkedés azonnal térdre vagy inkább ágyba kényszerít minket. A családtagjainktól is elbúcsúzunk ilyenkor, majd elhaló hangon lediktáljuk a végrendeletünket, és sorsunkba beletörődve várjuk a szabadító halált. Ja igen; mások vagyunk mi, férfiak és nők, ami a genderlobbit ugyan dühítheti – dühíti is –, de attól még tény marad.

Aztán amilyen hirtelen jött, úgy távozik is a majdnem halálosnak tűnő betegség. Mintha sosem lett volna, újra dagadó, kidüllesztett mellkassal, büszkén és peckesen járunk, nem félünk se pókoktól, se darazsaktól, de még egy oroszlántól sem riadnánk meg, ha szembejönne velünk, és elfelejtjük, milyen elesetten is könyörögtünk a paplan alatt egy kis figyelemért, simogatásért vagy egy csésze teáért, ami hol túl forrónak, hol túl langyosnak bizonyult. Tehát pont így vagyunk az ellenzék újdonsült fociszeretetével is.

Hiszen alapesetben reggeltől estig gúnyosan feröeri pékeznek, andorrai postásoznak, minden, de tényleg minden nap habzó szájjal szidják a focit, a focistákat, az állami pénzeket, a stadionokat, aztán – amikor meghallják a több millió magyar egyszerre dobbanó szívét, a stadionokból és a terekről kiszűrődő robajt, a gólöröm hangjait – azonnal a magyar foci és a válogatott legnagyobb rajongói lesznek. Aztán másnaptól ugyanúgy visszatérnek megszokott karakterük bőrébe, és maradnak, akik voltak: cinikus álomgyilkosok.”