„Tökéletesen megértem, és még igazat is adok azoknak, akiknek a fociról az egészségügy helyett stadionokba öntött százmilliárdok, a szociális munkások, tűzoltók és rendőrök helyett megfizetett focisták egy abszurd ország képe jut az eszükbe.
De azt kérem tőletek, ne dőljetek be az orbáni hazugságnak, ezért ne ezt a 11 srácot utáljátok, és legfőképp ne azokat utáljátok, akik szerelmesek, a honfitársaitokat.
Mert aki szereti a sportot és a focit, az tudja, ez szerelem, kitörölhetetlen és átírhatatlan, tegnap pedig ebben a csodálatos eddig plátói szerelemben amellyel a magyar foci válogatott iránt érzek, majdnem összejött a match. Ezért is olyan fájdalmas ez az egész.
Amikor a Szabadság téren tegnap az a Schéfi akit 4 éve még az Nb2-ben néztem áttört, előrevetődött éls befejelte pár másodperccel a német egyenlítő gól után, akkor el lehetett hinni, hogy ezt megtudjuk nyerni. Akkor az én 34 éves futbalszeretetem minden keserűsége, csalódottsága, Andorra és Ferör-szigetekkel szemben lejátszott meccseken elkövette bűne szertefoszlott.
Pont ezért brutális és fájdalmas ez a másnap. Mert szerelem. Mert már majdnem megvolt, kinyújtásnyira volt, hogy a Német, Portugál, Francia négyesből továbbjussunk. Amit senki se hitt el. Oh istenem. nem tudom milyen lehetett 54-ben Bern, de ez valami olyasmi lehet. tényleg csontig hatoló gyász, és tényleg büszkeség egyszerre a másnap.
Most kicsit úgy néz ki a magyar foci történetéből csak ezt a 84. percet kell kitörölni, és meg van az 54-es világbajnokság, megvan a portugál meccsen az iksz, megvan a győzelem tegnap Németország ellen, és ki tudja utána hol állt volna meg a Rossi csapat?
És ha már Rossi csapat. Őt nem a milliárdokból kitömött magyar klubcsapatok hozták ide, hanem az annak idején az egyik legkisebb költségvetésű Honvéd (egyébként fideszes, de kevéssé oligarcha) volt tulaja Hemingway. Persze azóta őt is kivásárolták. Ahogy ebben a csapatban is alig van olyan aki a TAO százmilliádokból kitömött magyar utánpótlás neveltje lenne. Sallai és Schaffer leginkább (ó schéffi).”