„Mintha esküvő lett volna, vagy unokatestvér-találkozó, de mindenesetre egy nagy családi ünnepség. Boris kuzin kivételével, aki kissé feszengett, mindenki olyan jó hangulatban volt, hogy ez a nyugatos összejövetel, a G7 cornwalli csúcstalálkozója három fontos üzenetet is küldött a világnak.
Az első az, hogy Kína – az a Kína, ami miatt ázsiai szomszédai, az Egyesült Államok és most már Európa is nyugtalankodik, az a Kína, amiről folyton azt mondjuk, hogy hamarosan uralma alá hajtja a világot, miután behálózta a selyemútjaival –, ez a Kína még nem aratott győzelmet. Persze értékes ütőkártyái vannak. Tegnap még csak a világ ipartelepe volt, ma már csúcstechnológiában és mesterséges intelligenciában jeleskedik. Kína már jóval több, mint olcsó munkaerőforrás: hadseregeinek, mindenekelőtt a haditengerészetének köszönhetően katonai nagyhatalom, amelynek ereje napról napra növekszik.
Ez az oka annak, hogy az Egyesült Államok mostanra olyan fenyegetést lát benne, ami ellen fel kell lépnie, nehogy túl nagyra nőjön. Ha pedig Kína egy egységes nyugati fronttal találja szemben magát, nem beszélhetünk többé »Kína évszázadáról«, »kínai elsőbbségről«, »új kínai korszakról«.
Az Egyesült Államok és az Európai Unió önmagukban is messze erősebbek Kínánál. A hét leggazdagabb demokrácia, a hétvégén Cornwallban ülésező G7-ek együttes ereje pedig jelentősen relativizálja Kína világhatalmi reneszánszát. Ez annyira igaz, hogy maga Hszi Csin-ping is elismerte. Tíz nappal a Nyugat nagy családi összejövetele előtt, június 2-án azt mondta a pártja politikai bizottságának, hogy Kínának »megbízhatóbb, szerethetőbb és tiszteletreméltóbb« képet kell sugároznia magáról, »alázatosnak és szerénynek« kell lennie, »el kell nyernie a többség bizalmát és folyamatosan bővítenie kell baráti körét« – egyszóval pontosan az ellenkezőjét kell tennie annak, amit azóta csinál, hogy Hszi átvette a pártállam irányítását.”