Szabad-e maradni Pusztaszernél?

„A modernizáció programja már nem a beolvadás, hanem a függetlenség megőrzésének módja lett. Épp, mint a kereszténység felvétele Szent Istvánnál. Mindezt csak azért írtam le, hogy bemutassam, a nyugati orientáció a legsikeresebb korszakokban mindig a mozgástér bővítését és a szuverenitás megőrzését célozta. Ugyanúgy ellenállt a Nyugatról jövő szuverenitáskorlátozó kísérleteknek, mint a Keletről érkező fenyegetéseknek. Ilyen értelemben nem választott Nyugat és Kelet között, hanem mindenhonnan a legjobbat a nemzet szolgálatába állította. De a régmúlt példáin túl vajon van-e a mintaátvételre vonatkozó releváns tapasztalatunk napjaink történelméből? Szinte csak az van. A napjaink nyugatos orientációja egyszer már konkrét politikai programja volt a közelmúlt magyar történelmének. Kiindulópontja ugyancsak a történelem vége tétel volt, még eredeti fukuyamai formájában.

Akkoriban az volt a konszenzus, hogy a Nyugat és a nyugati politikai berendezkedés végleg győzedelmeskedett minden kihívója felett, a világnak nincs más dolga, mint a győztes nyugati minta átvétele. Lényegében már a hidegháború alatt is felmerült, hogy bárki is nyeri meg a vetélkedést, az végül a győztes fél életmódexportját jelenti majd. Az volt a kérdés, hogy az Egyesült Államok vagy a Szovjetunió szervezi-e meg bolygónkat.

Itt kell rámutatnom arra, hogy Béndek Ábris válaszcikkben megfogalmazott érvelése mennyire XX. századi. Hiszen nem tett mást, mint a hidegháborús narratívában az Egyesült Államokat megtartotta, a Szovjetuniót pedig Kínára cserélte. A két szuperhatalom heroikus küzdelme és a végén a győztes mindent visz elve már a XX. században készen volt. Éppen ezt az elvet hallgatólagosan is elfogadva kezdett neki hazánk 1990-ben a nyugati minták átvételének. Sőt, ez konkrét elvárás is volt a Nyugat részéről. Kedvenc példám Jeffrey Sachs 1990-es cikke az Economistban, ahol óva intette a keleti államokat bármilyen saját út megalkotásától, s a nyugati minták mihamarabbi átvételét sürgette. Amerikaiként Sachs álláspontja tisztán és világosan védhető.

Magyarként kellett volna kérnünk egy kis időt a gondolkodásra. Merthogy az effajta gondolkodás épp a nemzetközi kontextust és a történelmi dimenziót negligálja, ami minden stratégiaalkotás alapjául szolgáló elemzés szerves része kellene, hogy legyen. Vajon ugyanolyan hatást fejtenek ki ugyanazok a szabályok, társadalmi viszonyok és intézmények Belgiumban, mint Magyarországon? Bizonyosan nem. Mert a magyaroknak mások a történelmi tapasztalataik, habitusuk, hagyományaik, értékválasztásaik, anyagi lehetőségeik és gazdasági erejük, mint a belgáknak (vagy flamandoknak és vallonoknak). Így hát a teljes mintaátvétel programja lényegében politikai csőd volt.”