Amíg Rotyisékat fel nem kötötték az Oktogonon

„A moszkvai diktátor, Joszif Visszarionovics Sztálin a pártjának és titkosrendőrségének uralma alá kényszerítettekkel szemben alkalmazott kegyetlen erőszakkal védte meg, majd valósította meg totális rendszerét. A nemzetközi elszigeteltségből azért törhetett ki, mert a nemzetiszocializmus hatalomra jutását követően a francia, majd a brit diplomácia ellensúlyt keresett az egyre erőszakosabb Adolf Hitlerrel és körével szemben. Az Egyesült Brit Királyság, az idő tájt a köznyelvben Anglia és Franciaország korábbi, 1934-től folytatott »megbékítési politikája« vezetett a müncheni egyezményhez 1938-ban, és a hadüzeneten kívül nem támogatták a lengyeleket sem 1939 szeptemberében.

Az egy évtizeden keresztül legfőbb budapesti Quiling mindezt akkor írta az ostromkor romossá lőtt a magyar fővárosból, amikor hetekkel korábban a dr. Major Ákos hadbíró százados, a Budapesti Néptörvényszék elnöke vezette első tárgyalást követően az 1936-tól Mussolini térből ismét Oktogonná visszanevezett téren, az ívlámpákra – miután a Budapesti Nemzeti Bizottság jóváhagyta a kihirdetett halálos ítéleteket – felakasztották Rotyis Pétert és Szívós Sándort, a 401-es különleges munkásszázad keretlegényeit. A forgalmat az Andrássy úton eltorlaszolták 1945. február 4-én, megjelent – miképp a korabéli fényképfelvételen látszik – az alapvetően kommunistákból akkor még csupán a pesti oldalon szerveződő titkosrendőrség vezetője, Péter Gábor, és a Moszkvából érkezett kommunisták, Gerő Ernő és Vas Zoltán is. Utóbbinak »volt az ötlete, hogy ebből propagandát kell csinálni: értsd meg, hogy a budapesti lakosságnak már tudnia kell, hogy mi működünk, itt nem lehet egymást agyonverni, van már néptörvényszékünk« – emlékezett dr. Major vitájukra. »Ha nem csinálod, akkor tudod, hogy mit csinálok, kimegyek és teherautóval mint vadnyugaton teszik lóval, ott lóval teszik az ilyen kimenéseket – replikázott Vas –. A platóra állítom ezeket a gazembereket, nyakukba kötéllel, lámpavasra a másik végét és kihajtom alóluk a teherautót.«

Révai, idézett egyfajta iránymutatásából fakadt, hogy az a kommunista vezetésű megfélemlítő szervezet számára potenciálisan milliókra tágította ki az ellenség fogalmát. Ennek jegyében vált parttalanná a múltban történteket nemes egyszerűséggel »fasizmusnak« tituláló, haraggal és részrehajlással megtorló népbíráskodás. A fővárosi és vidéki titkosrendőrség – amit az idő tájt még politikai rendészetnek és nem államvédelemnek hívtak, valamint a »Kat.pol«, ahogy a honvédelmi tárca Katona Politikai Osztályát nevezték – tartóztatta le, vette őrizetbe a megszállók hathatós közreműködése mellett a feljelentetteket, vagy akiknek múltbéli tetteit ismerte s őket elkaphatta. Még egy nap hátra volt a harcokból, hogy a Wehrmacht utolsó katonája is elhagyja Magyarországot, amikor számba vették, hogy addig 5970 nyilast, 614 volksbundistát, és 863 egyéb gyanúsítottat, összesen 8260 személyt tartóztattak le Budapesten. Közülük rögvest internáltak 1869-et, rendőri felügyelet alá helyeztek 1607-et. Már akkor kiderült, hogy az Andrássy út 60-ban, a »nem nagyon tágas pincében sok őrizetes zsúfolódott össze« – emlékeztet rá dr. Timár István, végül államvédelmi ezredes. 

Minden ötödiket (5850 személyt, 19,5%) ártatlanul vették őrizetbe, mert szabadlábra helyezték őket. A népügyészségeknek átadták minden hetediket, internálták minden másodikat. Utóbbiak közül 17 587 nyilaskeresztes párttag, 3352 »imrédysta«, 4732 háborús bűntettek elkövetésével gyanúsított volt. Miután a többiek cselekményei az »egyéb politikai bűncselekmény« kategória alá tartoztak, tehát nem az 1945 szeptemberében törvényerőre emelt négy, a népbíráskodást érintő miniszterelnöki rendelet hatálya alá, az ő elnémításukra az igazságügyi eszköztárat már nem az 1945 évi, hanem az 1946. évi VII. tc, a demokratikus államrend és köztársaság védelmére alkotott jogszabály biztosította, Révai próféciájának megfelelőképp. Az elítéltek helyzete sem volt rózsásabb, mert a fogház-főorvosi jelentés szerint »ha gyors intézkedés nem történik, nem kerülhetjük el azt a vádat, hogy a demokrácia ilyen intézményei rosszabbak a fasizmus hírhedt internálótáborainál«.”