Mert a nők nők, miközben a férfiak férfiak

„A nők a férfiakhoz hasonló jogokkal rendelkező tagjai a társadalomnak. A világ azon részén, ahol még napjainkban is hátrány éri őket, jogos az úgynevezett feminista mozgalom törekvése a diszkrimináció megszüntetésére. Ugyanakkor a fejlett régiók, így Európa vagy az Egyesült Államok joggyakorlata nem kérdőjelezi meg a nők társadalomban elfoglalt helyét és lehetőségeit.

Bár a nőiség tisztelete létezett akkor is, amikor – a XX. századot megelőzően – fel sem merült annak lehetősége, hogy jelen legyenek például közhivatalokban, illetve politikai pályán. Az arisztokrata és a polgársághoz tartozó hölgyek alapvetően nem voltak rászorulva, hogy bármilyen fizetéssel járó munkát vállaljanak, mert az arisztokrácia körében a családi háttér, míg a polgári létben élők esetében a férj keresete elégségesnek bizonyult az adott család megélhetéséhez. A munkamegosztás értelmében a feleség és anya gondoskodott arról, hogy a kenyérkereső házastársának nyugodt családi háttere legyen. A kevésbé tehetősek esetén a feleség kénytelen volt a régmúltban is munkát vállalni, de ma úgy mondanánk, a »szolgáltatószektorban«, mint bolti eladó, házvezető- vagy varrónő, hogy csak néhány példát említsünk. A férfias pályáknál fel sem merülhetett, hogy nők is betölthetnék ezen státuszokat.

Egyetértve támogatjuk tehát a tiltakozó feminista megmozdulásokat, de nem világos, hogy akkor most mit értenek a teljes egyenlőség alatt, hisz onnan nézve nem egy hölgyet ért inzultus, csak egy »személy« jelent meg a többiek köré­ben. Jómagam az 1990-es években mint a magyar hírszerzés egyik vezetője Washingtonban, a CIA Langley-ben lévő központjában tárgyaltam. Éppen akkoriban erősödött fel az Egyesült Államokban a feminizmus követhetetlen szélsőségbe hajló agresszivitása. Nemes egyszerűséggel azt követelték, ne kezeljék őket nőként. Erről engem, az Európából érkezőt elfelejtettek tájékoztatni. És tudatlanságomat bizonyítandó, a CIA-központban dolgozó kolléganőket – régi, »avítt« ösztöntől vezérelve – előreengedtem az ajtóban, mi több, még a kabátjukat is rájuk erőltettem. A jelenethez feszülten asszisztáló férfi CIA-tisztek megrökönyödve konstatálták, hogy rosszalló tekintet vagy „kikérem magamnak” felkiáltás helyett a kolleginák szemérmes mosolyt engedtek meg irányomban. Feminizmus ide vagy oda!

Mindebből csak annyi a leszűrhető tanulság, hogy miért kell egy Ursula von der Leyen-botrány ahhoz, hogy újra egyértelmű legyen, nyíltan vagy szemlesütve, de mindenki a normalitás védelmében érdekelt, még akkor is, ha időnként elveszíti azt a bizonyos fonalat?”