Miattunk vannak itt – Mindennapi metafizika XV.

„Jaj, csak Márianosztra felé ne menjünk” – mondja a kisebbik fiam, amikor épp elindulnánk egy hétvégi csatangolásra. Nem esett le azonnal, miért mondta ezt, hogy miért épp Márianosztrára ne.

Hát persze, a medve, de ez csak némi fáziskéséssel jutott eszembe. Mert egy vadkamera legutóbb a Márianosztra melletti erdőkben rögzített képeket a medvéről, aki (tudom, hogy ami lenne a helyesebb, de maradjunk az akinél) hetek óta a Börzsönyben kóborol. Fél tőle. Farigcsálnom kellett egy lándzsát is neki, mert mostantól csak felfegyverkezve hajlandó erdőbe menni. Miközben persze tudja, hogy mennyit érne ez a legfeljebb szalonnasütésre való nyárs egy barnamedve ellen. Tudja, de mégsem tudja, mert a racionális gondolkodás még nem szorította ki belőle teljesen a mitikus képeket.

aki a lándzsájával és a tavalyi indiántáborban készített tomahawkjával kész megküzdeni a titokzatos fenevaddal. Amikor az utóbbi végleg eltűnik a lelkéből (vagy legalábbis nagyon mélyre merül), akkor múlik majd el a gyerekkora végérvényesen.

Remélem, sosem tűnik el végleg a lelkéből. Mert ha igen, olyan élet vár rá, amiben nem lesz sok köszönet. 

Az úgynevezett racionális alapokon nyugvó felnőttvilág maga a döghalál, de ezzel bizonyára nem mondok újdonságot. Sosem gondoltam magamra felnőttként, egyszerűen képtelen vagyok rá. Ha magamkorabeli férfiakkal vagy nőkkel vagyok összezárva mondjuk egy szülői értekezleten, először mindig elfog a szorongás, ahogy hallgatom őket. Mennyi megfontolt, magabiztos, humoros, józan ember. Látszik rajtuk, hogy igazi felnőttek, kézben tartják a dolgokat, átlátják a problémákat, logikusan gondolkodnak, önfeledten csacsognak egymással.

Az első percekben látnom kell, hogy bennem bizony nem sok van meg ezekből a tulajdonságokból. Valamennyi akad mindegyikből, de nem így, hanem valahogy másként. Az alkatrészek megvannak hozzá, csak másképp lettek összeszerelve.

Eltartott egy darabig, amíg az ezzel járó komplexusokat magam mögött hagytam. Mert sokáig evidenciának tűnt a számomra, hogy nyilván bennem van a hiba, nagyon elcseszhettem valamit, és örökre ez a félszeg, szorongó kamasz maradok a komoly felnőttek között, aki már-már csodálja őket a határozottságukért. Untam az egészet, de annyira azért nem, hogy ne szorongjak miatta. A rendes ember nem olyan, mint én, ez volt az alaptétel. Nem szeretnék itt nyilvános életgyónást tartani, isten ments. Csak a medvéről jutott eszembe, a medvéről és a kisebbik fiamról. 

A Börzsöny komoly erdővé változott az elmúlt hetekben, a medve megjelenése méltóságot adott a hegyeknek. Nem mintha az őzek vagy a borzok nem adtak volna eddig is, de mióta visszatért a hiúz és most a medve, kicsit azért változott a kép.

Ezek a lények adnak igazi távlatot és mélységet a tájnak, visszavezetik az eredet homályos forrásaihoz. Ha egy erdőben hiúz, farkas vagy medve jár, egyszerre válik valóságosabbá és álomszerűbbé minden. Olyasmi ez, mintha egy mai politikai talk show élő adásába egyszer csak betoppanna Apponyi Albert gróf. Most megpróbáltam elképzelni ezt a jelenetet tetszőleges szereplőkkel, de úgy tűnik, meghaladja a képességeimet.   

De ha már a tomahawk fentebb felbukkant, eszembe jutott egy nemrég megjelent antológia, a címe Az utolsó indiánkönyv. Jómagam is szerepelek benne egy írással, de ez most a legkevésbé érdekes ebben. Kortárs írók és költők viszonya az indiánsághoz, nagyjából ez a könyv vezérfonala. Az a néhány írás, amit eddig elolvastam belőle, kivétel nélkül szomorú. Ami nem csoda. Nehéz tudomásul venni, hogy a világ teljessége számunkra immár elérhetetlen.

Az indiánságot – bármit is jelentsen ez – a legtöbben a gyerekkorral azonosítják. Volt valami a gyerekkorban, ami később elmúlt, csak a hiánya maradt meg. Itt koránt sem csak a bennünk élő romantikus indiánképről van szó. A gyerekek nem azért szeretnek csatázni és búvóhelyeket készíteni, mert ezt látták a tévében. Ezek olyan viselkedésminták, amelyeket magunkkal hozunk, nem átvesszük valahonnan. A kisfiú vitéz, a kislány hercegkisasszony, ilyen egyszerű ez. A francnak sincs kedve belemenni az ebből azonnal adódó problémahalmazba.

Fiúgyerekek apjaként látom, hogy mind született vitézek – az más kérdés, hogy a legtöbbünkből mi lesz később. Mivé lesz a sárkányölő, a nyomkereső, a bajvívó. Látjuk, hogy mivé.

Az indiánság az utolsó olyan mítosz, amely összeköt minket az elvesztett természettel és az elvesztett túlvilággal. Nem véletlen, hogy a gyerekek annyira értik, miről van szó. Egy gyerek nem a kereszténységhez vonzódik – az egészen más jellegű, spirituális feladat a későbbiekre –, hanem egy olyan világhoz, amelyben a természet még igazi természet, a férfiak és nők igazi férfiak és nők, a Nagy Szellem pedig jelen van a világ minden rejtett zugában. Ebben a világban igazi barátság van, igazi becsület és igazi szerelem. A gonosz bukásra van ítélve, a jó elnyeri a jutalmát. Nem bonyolult dolgok ezek.

A „való világ” aztán majd szépen árnyalja ezt a képet és megmutatja, merre hány méter. Carl Gustav Jung szerint a neurózisok nagy részének oka abban rejlik, hogy az ember elvesztette a mítoszokhoz fűződő, évezredeken át magától értetődő kapcsolatát. Magyarul légüres térbe került, önmagát helyezte a középpontba, de önmagával sincs igazán kapcsolatban. Az indiánság iránti sóvárgás infantilis játszadozásként van elkönyvelve, főleg abban az esetben, ha ebből valami a felnőtkorban is megmarad. Elég csak Cseh Tamásra gondolni, akire sokan hajlamosak elnéző gúnnyal tekinteni azért, mert felnőttként is megpróbált megőrizni valamit ebből. 

Valahol, csak néhány kilométerre innen medve jár. A Magas-Börzsöny erdeiben puha talpain, nesztelenül hiúz lopakodik.

Adnak még egy utolsó esélyt arra, hogy a jelenlétükön keresztül visszalássunk a gyerekkori mítoszok elveszett tájaira.