Megvalósult a közbeszéd kommunizmusa

Géza mérlegelt. Abban a szerencsés helyzetben volt, hogy – ellentétben például egy sebésszel –, nem kellett pillanatok alatt életbevágó döntéseket hoznia. Ezt szerette is megemlíteni régebben, amikor felesége sürgette, az asszony pedig idővel leszokott róla: Géza ilyen. Megfontolt. Lassúnak azért nem mondta volna senki, sem azt, hogy nem elég kitartó: hat év orvosképzés, ugyanennyi szakképzés, egy év kutatói ösztöndíjjal a Stanfordon, vendégoktatás a Yale-en, harminc év kutatás, közben habilitáció, akadémia: lényegében mindent elért, amit a szakmában itthon el lehetett, pedig alig múlt ötven. Csábítgatták persze külföldre, úgy is volt, hogy várja Stuttgartban egy kényelmes vezető kutatói állás, a ranglétra egy fokával lejjebb, de tízszer annyi pénzért,

Persze, az sem véletlen, hogy őt kérte fel az Intézet izgága sajtófőnöke, hogy adjon interjút a Hírportálnak: tudták róla, hogy minden tudományos elmélyültsége ellenére képes közérthetően fogalmazni. Természetesen visszakérte az elkészült interjú szövegét, mára ígérte a szerkesztőnek, hogy kijavítva visszaküldi; felesége halk sóhaj kíséretében visszavonult lefeküdni, a virológus pedig szorgosan javítgatta a félrehallásokat, egyértelműsített, ahol kellett, időnként megjegyzéseket fűzve a szöveghez.

A vége felé azonban volt egy mondat, amelyen hezitálni kezdett. Amit a tüskefehérje kapcsán mondott az újságírónak, azt a beszélgetés hevében tette, s bár több friss amerikai kutatást is látott a legújabb eredményekről, ezek még lektori elbírálás alatt voltak, csak barátilag küldték át neki a tengerentúli kollégák; így megvolt rá az esély, ha még olyan apró is, hogy valami módszertani kis csekélységet találnak benne a lektorok, ami miatt módosulnak a számok.

Így viszont nem lehet egyértelmű tényként kijelenteni a tüskefehérjékről,

Igen ám, de ott volt a közérthetőség elvárása – mire leírta volna, hogy mire alapozza állítását, az olvasók elvesztik a fonalat, és oda az ismeretterjesztés.

Ahogy egy régi professzora mondta még Szegeden, az embert sokszor megkísérti a megelőlegezett biztos tudás illúziója, de aki enged neki, az olyan lejtőn indul meg, amelyről nincs visszaút. Illetve, s ez már saját aforizmája volt: akkor a legnagyobb egy kutató felelőssége, amikor a legkisebb az esélye a „lebukásra”, hiszen az azt jelenti, hogy csak ő látja át a helyzetet.

Így példának okáért egy tizenkétezer karakteres cikkben sem maradhat benne egy félmondat sem így, mintha biztos tudáson alapulna. Ezért Géza végül odagépelte a mondat elejére, hogy „több, még megjelenés előtt álló kutatási összefoglaló arra enged következtetni, hogy…”. Ezt így kell csinálni, gondolta.

Így helyes, így korrekt.

Órájára pillantott, éppen éjfél előtt volt néhány perccel, hát gyorsan elmentette a dokumentumot, nyitott egy új emailt, hozzáadta címzettként a szerkesztőt, írt pár pattogós mondatot, köszönettel, kérem küldje a linket, ha megjelent, üdvözlettel, automatikus aláírás – Prof. Dr. Kovács Géza Ph.D., med. Habil. dsc. –, becsatolta a sajtófőnököt, s végül rányomott a „küldés” gombra, és lecsukta a laptopot. A fő a köz szolgálata, de a pontosság mindenek felett – gondolta, majd nyugovóra tért.

*

Tihamér, negyvenhat éves pestszentandrási férfi, foglalkozására nézve csatornaőr, reggeli kávéját fogyasztotta az erkélyen, s közben mélyen átöblítette tüdejét a külső Üllői út korai szmogjával és sodrott cigarettája füstjével. Egy darabig mérsékelt érdeklődéssel nézegette az elsikló autókat, villamosokat, embereket, majd unottan elővette telefonját, és görgetni kezdte üzenőfalát.

Egyszer csak megakadt a szeme egy poszton. Magyarország egyik legolvasottabb online újságja, a Hírportál osztott meg egy cikket, s az volt a címe: „Virológus: Indokolt az óvatosság a COVID-dal kapcsolatban”.

Tihamér felhorkant, és bár volt a cím alatt meg felett valami szöveg, azzal már nem foglalkozott, hanem

Véletlenül a cikkre bökött, amelyet így telefonja elkezdett betölteni, a férfi ezért egy halk anyázás kíséretében gyorsan visszavonta a műveletet.

Erősen koncentrált, még a hamu is lepörcent cigarettája végéről, míg sikerült előbb egy dühös emotikonnal reagálnia a Facebook-megosztásra, amit némi gondolkodás után nevető fejecskére cserélt. Ezúttal sikeresen megnyitotta a hozzászólások felületét, és

Még hozzábiggyesztett három kis sárga fejecskét; olyat, amelyik annyira nevet, hogy kétoldalt két kis könnycsepp is kijön a szeméből. Tihamér rányomott a kicsi kék nyilacskára, nyugtázta, hogy hozzászólása megjelent a felületen; még meghintette „tetszik” vagy „vicces” reakcióival a kommentfolyam néhány hozzászólását, majd letette a telefont a pattogzott zöld erkélykorlátra, és elégedetten beleszürcsölt hűlő kávéjába.

Fotó: Mandiner archív