Jajvörös majálisok

„Szeretjük a május elsejéket, hogyne szeretnénk, hisz derékig járunk a tavaszban, orgonát szedünk, rigókoncertet hallgatunk, mosolygunk, dalolunk, randevúra indulunk. Vagy a régiekre emlékezünk. A május már önmagában is csodaszép, kivált az eleje: rügy fakad, napfény ragyog, bimbódzik a szerelem. Gyermekember a színes léggömbökhöz kapcsolja a zsivajgós munkaünnepet. Ha meg már régen volt az a gyermekkor, lobogó zászlókat, masírozó tömeget képzel maga elé, háttérben bömbölő hangszórókkal: »Éljen a párt!«, »Éljen és virágozzék a megbonthatatlan szovjet–magyar barátság!«

Nem lett volna semmi baj a május elsejékkel, ha annak idején nem terelik ki az embert lelkendezni a ligeti dísztribün elé, ha nem tapadt volna az ünnephez a jajvörös demagógia. A baj a politika képében bújt a tavaszi ünnepbe, megrontva a szépséges napot. Nemhogy örült volna a sok szemináriumokon edzett politikus, hogy végre kisimulnak a ráncok a melósember arcából (hiszen számukra állítólag ő volt a legfontosabb) – ehelyett pódiumokat ácsoltatott, szónokokat küldött a deszkákra, azok meg nekifogtak mindenféle osztályharcról meg tőkedöntésről beszélni, túlkiabálva gyerekzsivajt, muzsikaszót, madárcsicsergést.

Az ünnepi felvonulások végén seregnyi piros nyakkendős, virágcsokros kisúttörő szaladt át visongva a Dózsa György út túlsó oldaláról a dísztribün felé, hogy összepuszilja pártunk és államunk integetésbe belefáradt munkás-paraszt ­vezetőit. (Mielőtt még azok elindultak volna a protokollbüfébe.) A hatvanas évek legelején a mi Kertész utcai elemi iskolánkat érte a kitüntető élmény, hogy pajtásokat delegálhatott ebbe a tribünre felszaladós gyermekseregbe. Nem dicsekvésképp, de én is ott voltam abban a csapatban, Czinege Lajos honvédelmi miniszter bácsi nyakába ugorhattam. (Rám szuszogott pálinkaszagát még ma is érzem.) És arra is emlékszem, hogy 1986-ban, a csernobili katasztrófa évében az emberarcú magyar pártvezetés a veszély dacára sem fújta le a május elsejei felvonulást.

De leginkább a langyos sörre és a hideg virslire emlékszem, amit hagytunk, hogy ledugjanak a torkunkon.”