A politikai gondolkodás tétje

„A politikai filozófia művelése nem volt mindig szakma – a nyugati kultúra hajnalától kezdődően tétje volt. Nem volt kérdés: aki úgy tudja megfogalmazni gondolatait, hogy ezzel emberek tömegeit képes befolyásolni, annak hatalma van. Erényre nevelhet, bűnre csábíthat. A politikai gondolkodó ezért veszélyes ember: szavaival épít és rombol. Megújulást sarjaszt és gyilkosságra bújt fel. Ezt az ember mindig is tudta: ezért halt meg Szókratész, ezért kellett menekülnie Platónnak és ezért égették el az eretnekeket. A társadalom rendje elleni támadást az egészséges politikai közösség mindig megtorolta.

A felvilágosultak (Les Lumières) hitték el először, hogy nekik joguk van bármikor, bármit mondani – függetlenül szavaik következményeitől. Időről-időre azonban tapasztalható visszatérés az ősi szabályhoz. A második világháborút követően a romokban heverő kontinens és a milliós hullahegyek Európa eszébe juttatták, hogy az eszméknek vannak következményei és börtönbe vetették azokat, akik a nemzetiszocializmust szellemi munkájukkal építették, vagy legitimálták. (Ugyanez a büntetés sosem érte utol azokat, akik a kommunizmus ügyét mozdították elő a szavak erejével.) A szavak hatalma aztán újra feledésbe merült, míg a baloldal fel nem fedezte ismét, és meg nem kezdte szabályos kisajátítását (politikai korrektség, cancel culture).

Az élet magyarázata, a valóság értelmezése hatalom. A politikai filozófia akkor ér valamit, ha arról szól, ami a vérünkre megy, ami perzseli a bőrünket. Ha csak kommentál, árnyal, kontextusba helyez, részletkérdéseket világít meg szakszerűen, akkor az enyészeté lesz. Rosszabb esetben csak a szerző halála után, szerencsés esetben rögtön a publikációt követően.

T. S. Eliot filozófiája éget, mint a szárazjég. Prózája higgadt, egyenletes, mentes minden vagdalkozástól. Rezzenéstelen arccal adja tudtunkra, hogy a kortárs politika kliséi értéktelenek, a rájuk való hivatkozás garantáltan hatástalan. A hozzájuk fűzött remények hiú ábrándok – legyen szó akár a liberalizmusról, akár a demokráciáról, akár más pogány varázsigéről. A keresztény ember megtűrt Nyugaton. Se nem szabad, se nem üldözött – és ez végzetesnek tűnik. Nem szabad, mert nem élhet olyan társadalomban, mely az ő kategóriái szerint épül fel. De pillanatnyilag nincs hivatalosan deklarált, szisztematikus keresztényüldözés sem – csak az egyre szaporodó »egyedi esetek«. Ezek arra elegendők, hogy a nyugati embert szorongóvá vagy fásulttá tegyék, de arra nem, hogy lendületet vegyen.

Az immunválasz azonban megérkezett – máshonnan, mint ahonnan sokan várták. A közép-európai konzervativizmus felszív mindent, ami Európát naggyá tette: a klasszikus, görög-római műveltséget, a keresztény századok filozófiáját és a nyugati konzervatív gondolkodás számára releváns belátásait is. Ilyenek mindenekelőtt T. S. Eliot felismerései, aki mostantól kezdve kötelező tananyag lehet már magyar nyelven is.”