Viaskodik bennem egy liberális, budapesti démon meg egy konzervatív, vidéki ördög

„Hogy kötött ki a youtuberkedésnél? 

Egy frusztrált, céltalan, remény- és munkanélküli, kizsigerelt asszony voltam GYES-en, így két pelenkázás és három éjszakai virrasztás között volt pár hónapom kitalálni, hogy mit csináljak a következő negyven évben. Azt tudtam, hogy nem akarok újra nyolc órán keresztül ülni egy irodában, ahol totál értelmetlen dolgokat csinálok. Annyira komolyan elgondolkodtam például az asztalos szakmán, hogy az iskolát is felhívtam. Valójában még most is el tudom képzelni, hogy ha idősebb leszek, belevágok a bútorasztalosságba, mert gyönyörű szakma, bár továbbra is komoly visszatartó erő, hogy aki fűrésszel dolgozik, az gyakran levagdossa az ujjait. Egyelőre tehát maradtam a másik ötletemnél, a stand upnál, de továbbra is ott lebegett előttem a probléma, hogy hogyan lesz egy GYES-en levő kismamából Dumaszínház-fellépő. Két lehetőséget láttam: vagy leveleket írogatok és mániákusan rászállok valakire, mint Rupert Pupkin A komédia királyában, vagy elkezdek videózni, és olyan tartalmat hozok létre, amire a Dumaszínház és a közönség is felfigyel. Most már elárulhatom, még megvannak a Litkai Gergelynek írt, merész polaroidokkal felturbózott leveleim, de végül az önérzet győzött. Így lett ebből videókészítés.

Hogyan definiálná magát? Youtuberként? Influenszerként, kreátorként?

Én egy harminckét éves anya vagyok, akiben lakozik egy liberális, budapesti démon meg egy konzervatív, vidéki ördög. Ezek viaskodnak bennem, ezerféle elcseszettséggel, traumával, meg egy csomó jó élménnyel kiegészülve. Súlyosbító körülmény, hogy mindezt magyarként és nőként hordom ki. Egy barátom azt mondta a videóimról, hogy „ez ilyen belpesti humor, vidéki parasztlány-előadásban”, és én ezzel a szereppel tökéletesen ki vagyok békülve. A felsoroltakból youtuber vagyok, viszont influenszer semmi esetre sem. És nem csak azért, mert nincsenek szponzoraim, hanem mert nem is célom lélegző hirdetőtáblává válni.

Egyszer már kilépett egy pártból, a kommentelői viszont gyakran azt írják: induljon akármilyen választáson, ők önre szavaznak. Megfordult a fejében, hogy valaha is visszamenjen politikusnak?

Ne vállaljon köztisztséget az, aki a kommentelőkre hallgat. Pontosítok, ha a kommentelőkre hallgatnék, akkor csak a hatodik dolog az „Ede for president!”, amit megelőz, hogy csomóan megsunáznának, mások agyonvernének, megint mások annak örülnének, ha végigfolytam volna apám lábán. Ezeket az igényeket nem szeretném kielégíteni, ami talán nem beteges önzés. Szóval nincs olyan irányú tervem, hogy visszamenjek politikusnak. A pártpolitizálást annak idején nagyon megutáltam, nem tudok ilyen keretek között működni. Lehet, hogy én voltam a béna, de azt éreztem, hogy folyamatosan cenzúráznom kell magam, nem mondhatom azt, amit gondolok, mert ha á-t mondok, a párt egyik fele esik nekem, ha b-t a másik fele, ha meg azt, amit őszintén gondolok, akkor kizárnak, és senki sem játszik velem többet. Ha viszont ezekben a vitára, sokszínűségre és új politikiai kultúrára építő közösségekben mélyen kussolsz, megalkuszol és sunyulsz, akkor remek képviselői helyek várhatnak rád. A pártélet dinamikáját az állandó belső politizálás, a helyezkedés, a lobbizás adja, szerintem ezért is van, hogy a pártok gyakran nem tudnak semmi érvényeset mondani a világról. Ez az öncenzúra a választóknak és a párttársaknak való megfelelésből fakad. Engem ez nem motivált, hanem leblokkolt. Politikusként nem a saját gondolataidért vagy felelős, hanem az egész pártért és a vezető szereplők megélhetéséért.”