Miért a vereségeinkre emlékszünk?

„Azt jóval kevesebben tudják, hogy a muhi csata nem volt olyan egykettőre kivívott diadal a mongolok részéről. Ahogyan Szubutáj (Szübütej), Batu nevelőjének és hadvezérének kínai életrajza írja: »Batu serege a hídnál harcolt, de visszaszorították, és vértesei közül [az udvari gárdából!] harminc embert veszített Odaveszett egyik vezére, Bakatu is. Átkelvén, a fejedelmek úgy vélték, hogy az ellenség nagyszámú, és vissza akarták rendelni Szübőtejt« – aki azonban kitartott a támadás folytatása mellett. Batunak ekkor már kardjával kellett a harcba visszakergetni megfutamodó harcosait, de végül is Szübütejnek lett igaza: a bekerítő egységek megérkeztével eldőlt a csata.

1242 után bő negyven évig a mongol fenyegetés árnyékában élt Magyarország. A mongolok ugyanis megígérték, hogy visszatérnek. És vissza is tértek, 1285-ben. Vesztükre. A betörő csapatok jelentős hányada soha nem jutott ki Magyarországról, azokat a mieink könyörtelenül elpusztították.

A legfontosabb tehát, hogy a második tatárjárás alkalmával bosszút álltunk. Az erővel visszatérő Telebuga és Nogaj vezérek mongol-tatár csapatai több csatában vereséget szenvedtek. Még pedig olyan vereségeket, hogy soha többet nem fenyegették Magyarország függetlenségét. A vezérek közül Telebuga gyalog menekült ki a Kárpátok hágóján, a magyarok és az Erdélyben velünk harcoló szászok és románok mindenütt foglyok ezreit szabadították ki. 

A muhi pusztán levő gyászos emlékhely akkor nézne ki jól, ha a feljegyzett hősök alakjait megidéző szobrocskák között egy emlékoszlop lenne, rajta a felirattal: »1241-ben itt szenvedett vereséget a magyarok sereg a mongoloktól. 1285-ben bosszút álltunk!«”