Lengyel, orosz, nem jó barát

Nyitókép: történelmi térkép Lengyelország területi változásairól

A lengyel-orosz viszony bonyolult kérdés, aminek a mélyebb részleteire nem igazán látunk rá pontosan mi, magyarok. Pedig sokat tudunk a két nép szembenállásáról, hiszen jól ismerjük a történelmet és saját tapasztalatainkat. Amit nem látunk, és ami a bizonytalanságunkat okozza az ügyükben, az a felszín alatt, a korszakokon át hömpölygő valami, amit az egyszerűség kedvéért nevezzünk itt népléleknek.

A témáról a lengyel Czesław Miłosz 1958-ban, párizsi emigrációja idején írt egy érdekes gondolatfutamot. Munkája 2011-ben, a Családias Európa című kötetben vált elérhetővé nálunk, Pálfalvi Lajos fordításában. A Nobel-díjas esszéista írásának az Oroszország címet adta, bár akkor már fél évszázada Szovjetuniónak hívták azt a birodalomszörnyet, ami 1920-ban, 1939-ben és később annyi szenvedést okozott Lengyelországnak. Ráadásul mentegetőzéssel indítja az esszét,

Majd a zárás is furcsára sikerül, mert a szintén párizsi emigráns orosz Dmitrij Merezskovszkij írótól idéz: „Oroszország asszonyi természetű, de soha nem volt férje. Csak megerőszakolták a tatárok, a cárok és a bolsevikok. Lengyelország lehetett volna az egyetlen Oroszországnak való férj. De Lengyelország túlságosan gyenge volt hozzá.” Felelősséghárítás és áldozathibáztatás. Úgy tűnik, alig két évvel 1956, Poznań és Budapest után, ezt várta francia kiadója Miłosztól.

A lengyelek a litvánokkal együtt léptek az újkorba, országuk az egyik legnagyobb volt Európában. Az 1760-as évektől azonban a felemelkedő porosz, orosz és osztrák állam fokozatosan bekebelezte államuk területét és népességét. Általános szabadságharcok 1830-ban és 1863-ban törtek ki – mindkettő az oroszok ellen –, de a század folyamán világszerte számtalan küzdelemben vettek részt lengyelek, ha azzal gyengíteni tudták Oroszországot. Államiságukat önerőből szerezték vissza az első világháború után és tartották meg az 1920-as lengyel-bolsevik háborúban. 1939-ben aztán megint támadás érte őket ellenséges szomszédaiktól. Majd jött Katyń, a világháború után területük ötöde a Szovjetunióhoz került, maga a lengyel állam pedig kommunista csatlós lett. Ami ehhez a 250 évhez hozzátartozik még, az az, hogy hiába volt a rengeteg anyagi és véráldozat, a Nyugattól sohasem kapták meg a nekik járó segítséget.

Miłosz azzal indítja dolgozatát, hogy oroszok és lengyelek valóban nem kedvelik egymást,

A regionális, de néha globális jelentőséget nyerő ellenségeskedés hátterében azonban nem csupán 19-20. századi sérelmek állnak, hiszen „Oroszország csak úgy lehetett az, ami lett, hogy elpusztította a lengyel-litván nemesi köztársaságot...”.

Bár nem mondja ki egyenesen Miłosz, de egész írása arról szól, hogy a forrongó indulatok mögött nem politikai és hatalmi események a meghatározók, hanem a lengyel kultúrfölény, ami óhatatlanul lenézéssel járt együtt.

Jól mutat rá arra, hogy a két nép lelkében alapvető különbségek mutatkoznak, s hogy szembenállásuk legjellemzőbb megnyilvánulása, oka és okozata maga a beszéd. A csicsergő, hol franciás, hol angolos nyelv, szemben a darabos, nehézkes, keményen pattogó orosszal. A lengyel már a 16-17. században a felvilágosult elit nyelvének tűnt messze keleten is, a választékos, jó modorral azonosították. S valóban,

A lengyelek – állapítja meg Miłosz – durvának, szolgalelkűnek, alattomosnak és hitszegőnek tekintették az oroszokat, akik eltűrik a zsarnokságot. Embertelen tájak és embertelen viszonyok. A mindig egyetlen hatalmi központban összpontosuló legfelsőbb kontroll, a minden akadályt elsöprő erő kultusza, a spontán fejlődés lekicsinylése. Szánalommal nézték le őket ezért a lengyelek, és gondolták magukat felsőbbrendűnek a katolikus erkölcsük és a Nyugathoz tartozásuk miatt. Megvetésük legfőbb bizonyítéka, hogy alig írtak az oroszokról valamit akár a tudományban, akár a szépirodalom terén – nem úgy, mint a németekről, olaszokról vagy magyarokról.

A megvetett oroszok ellenben „uraságoknak” csúfolták még a lengyel parasztot és munkást is, s felszínesnek, megjátszósnak gondolták őket, írja Miłosz. Persze, ahogy a történelmet ismerjük, sajnos volt ott ezen kívül más is.

Következtetésként Miłosz szerint a lengyelek amiatt viselték döbbenettel a vereséget az oroszoktól, mert egy kulturális arculattal nem rendelkező néptől kellett elszenvedniük azt. Hozzátéve, hogy leigázásuk után még inkább mélységes megvetéssel kezelték őket. Ám hiába kilincseltek Európa-szerte segítségért, sose kapták azt meg, mert a Nyugat érthetetlen vonzalmat érez az oroszok iránt. A lengyelek ezért a lelkük mélyén a Nyugattal is ellenségesek.

Katyń-emlékkereszt Krakkóban

Ha igaza is volt valamikor a lengyeleknek a fentiekben, az bizonyos, hogy már nem a 19. században élünk, s nagyot fordult a világ kereke Miłosz idejétől is. Tény, hogy a lengyel és az orosz világ határa még ma is civilizációs határ, Nyugat és Kelet találkozik itt. Viszont a két szláv állam évszázados vetélkedése, hogy melyik lehet a nagyobb s melyikük vezetheti majd a szlávságot, mára végleg eldőlt. Oroszország atomhatalom, 145 milliós ország,

Tény az is, hogy a 19. századtól Oroszországnak nagyon is sikerült bizonyos kulturális arculatot nyernie, amit a sportban, a tudományban vagy az ipari fejlődésben nehéz volna kétségbe vonni. A lakótelepekbe és távoli kisvárosokba szorított mai orosz nyomor, vagy a Cannes-ban Maseratival járó elitjük természetesen továbbra is utálatos. Ám hasonlóak a bomlás jelei az egykor a protestáns erkölcsiségre épülő angolszász világban is, a gyógyszer- és drogfüggő tömegektől a Kardashian családon át a mai, újbalos, woke ideológiai forradalomig.

Az sem mellékes körülmény, hogy a németek vélekedése a lengyelekről igen hasonló volt mindig ahhoz, ahogy ők gondolkoztak az oroszokról, ideértve az iszákosságot, a könnyelműséget, vagy hogy nem voltak képesek a kényelmes élethez szükséges, otthonos körülményeket maguk körül megteremteni. A németek látószögéből lengyel és orosz között talán csak fokozati különbség volt. Míg Lengyelország nagyot lépett előre az elmúlt évtizedekben ezen a téren, kérdéses lett, hogy mire mentek a németek a rózsaágyásaikkal, a fürdőszobáikkal és a bölcs mondásokkal kihímzett falvédőikkel. Napjainkban a németek mintha éppen felszámolnák a „gemütlich” ideáját, a megváltozott társadalmi összképüket és az ott is tomboló új ideológiai szélsőségeket látva. Hol van és merre tart tehát az a vonat, amire a lengyelek fel akarnak szállni?

adósságokat halmoztak fel a litvánokkal, fehéroroszokkal és ukránokkal szemben is. Az utóbbi évtizedekben szembenéztek a múltjuk ezen részével, és tevőlegesen is igyekeznek kijavítani a hibáikat. Százezreket, milliókat fogadtak be tanulni, dolgozni, vagy mert menekültek a politikai elnyomás, illetve a háború elől. Ezt a magatartást azonban ne idegen érdekekért, hanem kizárólag az érintett népek javára képviseljék, a lengyel vezetői szándékoknak ebben kell érvényesülniük.

Tény ugyanakkor, hogy a lengyel társadalom is változóban van, egyre többen szakadnak el saját gyökereiktől és hagyományaiktól, hogy globális divatokra és nemzetközi ideológiákra cseréljék őket, miközben a tovább élő lengyel „adyizmus” mentén folytassák az állandó önostorozást. Hogy lesz-e ideje Lengyelországnak elvégeznie a rászabott történelmi feladatait, ma kétségesnek látszik.