Hullámzásból tengerár – rekviem a normális életért

„A Floydot lefegyverző rendőrt, akinek a bírósági ügye napjainkban zajlik, kedden mindhárom ellene felhozott vádpontban bűnösnek találta az esküdtszék. A részletes ítélet nyolc héten belül várható, a rendőr állítólag negyven év börtönt is kaphat. Ám nemigen esik szó arról, hogy a saját életét védte-e, magyarán nem tehetett mást, mint védekezett, avagy valóban hibát követett el. Mindenesetre, miképp a mesében, ez az ügy egyfajta jeladás volt a világ számára.

Valami olyasféle jeladás, hogy nosza, forgassuk fel a rendet, bánjunk kesztyűs kézzel azokkal, akik fegyvert viselnek, kábítószert fogyasztanak, agresszívek, lehetőleg büntetett előéletűek, valamint a napi parancsot (ez esetben a járványügyi előírásokat) is megszegik, éppúgy, mint a normális közösségi élet szabályait. Így lett aztán lényegében pár esztendő alatt – talán a meetoo-nak nevezett mozgalommal kezdődően, majd a feketék előtti letérdeplést szinte kierőszakoló buzgalmároknak köszönhetően, valamint az LMBTQ-őrületet terjesztő erőszakosok tevékenysége következtében, no meg a Szögi Lajost és Marian Cozma kézilabdázót meglincselők s a velük kesztyűs kézzel bánók asszisztálásával – teljesen felforgatva a világ, amelyben az emberi, a mások életét és a természet törvényeit (ezek szerintem isteni törvények) tisztelők hangja a leghalkabb.

Tegyük a szívünkre a kezünket!  Bizony, mi vagyunk az áldozatok. Mi, akik szeretnénk – félreértés ne essék, szerte a világon, keresztények, buddhisták, muszlimok, hinduk és zsidók – az isteni természet parancsai szerint élni, békében, a magunk társadalmának törvényei szerint. Csakhogy ezt egyelőre bizony nem tudtuk elérni.

A kábítószeres, amúgy terhes anyák kirablására »szakosodott« Floyd viszont csak egyetlen szempontból áldozat. Elveszítette az életét, holott megtarthatta volna, ha tiszteli a rendet. Ám nem tette, s felfordult világunk kovácsolói alig egy év alatt szinte hőst faragtak belőle. De hős ő csak egy értékét vesztett világban lehet, a tisztességes gondolkodásukat már rég elvesztő emberek szemében. A hullám magasba emelte ugyan, de ugyanez a tengerár el is görgeti majd valahová, a felejtés óceánjába, hogy kellően költői legyek.

A kérdés persze az, bolond világunk merre tart? Mikor és hogyan lesz vége a szakadatlan – és legyünk őszinték, egyre nehezebben viselhető – őrületnek, a nyílt társadalom nevű kotyvalék ránk erőltetésének, a színtiszta hazugságból fakadó demokráciaexportnak (Floyd igazán remek példája a demokratikus, exportra érdemes amerikai »terméknek«), avagy a polgárpukkasztó, ám lassan jogszabályba foglalt olyanfajta cselekedeteknek, mint hogy holnap megesküszöm a csillárommal vagy a macskámmal. Ezen »jogok« érvényesítése, félreértés ne essék, némi képzavarral élve, itt toporog már a küszöbünkön.”