A pandémia végéről és az újraindításról

A legfontosabb következtetés, hogy nincs vége. Velünk marad minden kézfogásban, minden megkönnyebbült ölelésben. Minden szabadon kortyolt, nem maszkon átszűrt levegővétel a vírusra emlékeztet minket.

És nincs vége, mert sokan belehaltak. Nem mentség, csak magyarázat, hogy alapbetegségek sora tett kiszolgáltatottá bennünket. Családok ezrei élnek betölthetetlen űrrel a szívükben, a még élhetett volna-tudattal. Nagyjaink hagytak itt minket, lett volna még dolguk ezen a világon, amit nem tudunk helyettük elvégezni, mert csak ők voltak rá képesek. Törődnünk kell az árván maradottakkal, a megözvegyültekkel, törődnünk kell magunkkal is.

És nincs vége, mert a háború borzalmait átélő hőseink köztünk járnak. Győztes csatákat vívtak, és vesztes csaták után indultak újabb és újabb rohamra. Megjárták a poklot, és visszamentek, ahányszor csak kellett. Eddig ők vigyáztak ránk, mostantól nekünk kell vigyáznunk rájuk. Nem elég csak a hála és köszönet, törődnünk kell velük is.

Ne csak vigyázzunk, hanem törődjünk egymással. 

Egy sikeres mentés után a fuldoklónak több választási lehetősége van: eldöntheti, hogy többé nem megy víz közelébe, vagy elhatározhatja, hogy inkább megtanul úszni. Vagy csak örülhet, hogy túlélte, és nem dönt sehogy, minden megy tovább úgy, ahogyan volt. Tetszetős, de rossz a kép. Mert milyen választási lehetősége van annak a békaembernek, aki végre kiszabadul egy akváriumból?

Ezek vagyunk mi. Nem fuldoklók, hanem tragikomikus helyzetbe kényszerült békaemberek.

Térjünk vissza a normalitáshoz, erre vágyunk. És ez a második legfontosabb tanulság: ez a normalitás. Az ember nem csak ész, szív és lélek, hanem anyag is. Háborúban elsősorban anyag. Ahogy a golyó, úgy a vírus sem válogat. Vírusok voltak és lesznek, megbetegítenek, megszenvedjük. Ha gyenge az immunrendszerünk és nincs ellenszerünk, akkor bele is halhatunk.

Ez a természetes. 

Az is természetes, hogy erről megfeledkeztünk, nem élhetünk úgy, hogy minden pillanatban önnön végességünkre figyelmezünk. De olykor azért nem árthat, ha eszünkbe jut, vagy eszünkbe juttatja valami.

Hát ez volt a pandémia. Egy méretes nagy emlékeztető kujakpofon, ami visszabillenthet bennünket a józan ész talajára. Mert az a normalitás.

A filozófusok szerint nem létezik ismétlés. Nem lesz úgy, mint régen volt, nem élhetjük a pandémia előtti életünket, megváltoztak a szabályok, ez már egy másik játék.

Az újraindítás tehát nem visszatérés a régi életgyakorlatokhoz, hanem egy új normalitás megépítését kell hogy jelentse.

Az új normalitásnak válságállónak kell lennie. Olyan életteret kell berendeznünk, ami kibírja a következő válságokat. Voltak és lesznek válságok, ez is természetes. Nem vagyunk tökéletesek, tehát nem vagyunk képesek tökéletes világot teremteni. A józan paraszti ész felosztási logikája szerint csak két típusú válság van: 1.) amit mi okozunk, és 2.) amit elszenvedünk. Ugyancsak a józan paraszti ész logikája szerint az értelmes jövőstratégia alapja, hogy lehetőleg ne okozzunk magunknak válságot, mert akkor jóval sérülékenyebbekké válunk, tehát elsöpörhet az a válság, amit mások okoznak, de nekünk is el kell majd szenvednünk.

Ez a harmadik legfontosabb következtetés: helyettünk senki nem fogja megoldani a problémáinkat. Az európai birodalom fura urai egy egyszerű üzleti feladványt sem tudtak megugrani. Vásároljunk minél több vakcinát minél gyorsabban, hogy minél hamarabb beoltassuk Európa polgárait - ennyi lett volna a feladat. Ha erre nem voltak képesek, akkor egy összetettebb válság idején mit fognak csinálni? Szivárványszínű tangabugyiban kísérjük a koporsókat a temetőkbe? És ezek akarnak Európai Egyesült Államokat. Az ideológiai szemüveg miatt nem látják a valóságot. A magam részéről egy kerítésfestést nem bíznék rájuk (mert inkább lebontanák), nemhogy a szeretteim életét.

Európa nem tudja, Amerika nem fogja megoldani helyettünk a gondjainkat. Kína sem fogja, Oroszország sem fogja, az ENSZ sem fogja, a TASZ sem fogja, semmilyen nagyhatalmi központ, vagy arctalan betűszavakkal jelölt nemzetek fölötti szervezet, multicég nem fogja megmenteni az életünket, hazánkat, szülőföldünket, nemzetünket. Nem vagyunk nekik fontosak. Csak nekünk vagyunk fontosak. Az elmúlt párszáz évben ez néhányszor már bebizonyosodott, ideje lenne tehát elhinni, és így alakítani a stratégiát minden politikai szereplőnek. Legyen ez a politikai nemzeti minimum: ha magyar politikusnak állsz, akkor bízz magadban, bízzál a magyarokban.

Ne várjuk a felszabadító hadseregeket. Ahányszor bevonultak hozzánk idegen erők, csak baj lett belőle. A megoldás helyett ők lettek a probléma.

Láttunk mi már mindent. A haladók nagyképű alapállásával ellentétben, miszerint káros a múltba révedni, mi, magyarok azért tartjuk fontosnak az emlékezést, mert van mire emlékeznünk. Ezeréves történelmi tapasztalatból tudunk bölcsességet meríteni, és még legalább ennyi régmúlt hat ránk a kollektív tudatalattinkon keresztül. Tudjuk, milyen a népirtás (elszenvedtük, és cselekvő részesei is voltunk), tudjuk, milyen iszlám fennhatóság alatt élni, tudjuk, milyenek a diktatúrák, építettük újra a hazát háborúk után, tudjuk, hogyan kell győztes csatákat vívni, tudjuk, hogy mi a következménye a vesztes csatáknak. És azt is tudjuk, milyen szabad nemzetként a saját utadat járni. Tudjuk, hogy képesek vagyunk rá.

Ez a legfontosabb tudásunk. Hogy képesek vagyunk szabadon dönteni saját sorsunk felett.

Szóljon erről az újraindítás. Idéztem már, és még fogom idézni Kölcseyt szűk kétszáz évvel ezelőttről: „Egész világért, egész emberiségért halni: Azt isten teheté; ember meghal háznépéért, ember meghal hazájáért, halandó szív többet meg nem bír.”
És micsoda kétszáz évhez adtak erőt Kölcseyék! Mindent kibírtunk. Emberi számítás szerint ma halott nyelv, letűnt kultúra, történelemkönyvek lapjaira száműzött nemzet kellene, hogy legyen a magyar. Mégis itt vagyunk egy világszínvonalú anyanyelvi kultúrában élve. 

Tehát nem csak hogy voltunk, de az, hogy így vagyunk, azt a megalapozott reményt élteti, hogy leszünk is. A ‘hogyan leszünk’ az újraindítás alapkérdése.

Nem kell radikálisan újragombolni a kabátot. Először is lépjünk vissza a szakadék szélétől. A világjárvány megmutatta, hogy a bárhol szabadságának nem csak színe, hanem visszája is van. De erre nem az az értelmes válasz, hogy bezárkózunk. Hanem az, hogy megerősítjük a valahol szabadságát, ennek a szabadságnak a rendjét, ami viszont biztonságot eredményez.

Az újraindítás tehát azt jelenti, hogy kezdjük el a saját életünket élni.