Tanácsköztársaság 1919

„Elképesztő ez a megbarnult fotó a Lenin-fiúkról. Többet mond minden szónál. Komplexusos nyomorult, kisszerű senkiket látunk a képen, akik - hatalmat kaparintva a kezükbe - hirtelen valakinek gondolták magukat, kíméletlen, beteg gyilkosokká válva. Amikor a műveletlen, képesség nélküli aljanép megpróbálja eljátszani a polgárt, mérsékelt sikerrel.

Mert a polgárt nem a kockás felöltő, meg a hanyagul odavetett sál teszi, s nem az üveges tekintetekben izzó, ostoba, szektás gyűlölet. De nem is a kesztyűbe csomagolt ujjak között »urasan« tartott cigaretta. Nem. A polgárt más anyagból gyúrták...

»A hatalom a mi kezünkben van. Aki azt akarja, hogy visszatérjen a régi uralom, azt kíméletlenül fel kell akasztani. Az ilyennek bele kell harapni a torkába. [...] A vértől nem kell félni. A vér acél: erősíti a szívet, erősíti a proletár öklöt. Hatalmassá fog tenni bennünket a vér. A vér lesz az, amely az igazi kommün világához elvezet minket.« (részlet Szamuely Tibor győri beszédéből, 1919. április 20.)

De hogyan jutottunk idáig?

1919. március 21-én - egy nappal az újabb keleti országrészek kiürítését követelő, a békediktátum döntéseit tartalmazó Vix-jegyzék átadása után - a kommunisták puccsszerűen magukhoz ragadták a hatalmat. Meglehetősen sajátos, s jól jelzi a magából akkor teljesen kifordult világot, hogy a szociáldemokrata vezetők e »kormányalakításról« a gyűjtőfogházban ültek le tárgyalni Kun Bélával és társaival, akik egyébként gyilkosságok felbújtóiként és irányítóiként, súlyos bűncselekménnyel megvádolva ültek börtönben.

Teljesen abszurd, de igaz: 1919-ben köztörvényes bűnözök alakítottak kormányt, kikiáltva a Tanácsköztársaságot. Amikor Kun Béláék kijöttek a börtönből, akkorra Károlyi Mihály már nem volt tényező. Még az őszirózsás forradalom után, október végén, november elején akadt némi népszerűsége, de aztán egyre jelentéktelenebbé vált, mert mindenki látta, hogy tehetetlen. Például hagyta a hadsereg teljes szétzüllését, és engedte azt is, hogy az ellenséges csapatok feldarabolják Magyarországot. Ebben a szétzilált világban kezdtek a - Kun Béla által vezetett - kommunisták ördögi tervük végrehajtásához: egy szovjet típusú, kommunista rezsim megteremtéséhez.

„Mindenütt szaladgálnak, ágálnak az ellenforradalmárok, üssétek le őket! Üssétek agyon ott, ahol találjátok őket! Ha csak egy órára is sikerül felülkerekedni az ellenforradalomnak, nem lesz kíméletes egyetlen proletárral sem. Mielőtt vérébe fojtanák a forradalmat, fojtsátok őket a vérükbe!” (Szamuely Tibor, Vörös Újság, 1919. február 11.)

A kommunisták mindig arra hivatkoztak, hogy ők a Magyarországi munkásság érdekében tevékenykednek. Miközben az államosítással a - hatalmas gazdasági válság miatt eleve padlón lévő - magyar gazdaság még meglévő maradványait is teljesen szétverték, aminek következtében még a nekik tett ígéreteiket sem tudták betartani.

Kun Béláék tökéletesen tisztában voltak azzal, hogy csak addig tudnak kormányon maradni, amíg kíméletlen terrorgépezetük működik, ezért aztán mindenféle, szadista hajlamú embernek adtak hatalmat. Ilyenek voltak a Cserny József és az általa vezetett különítmény tagjai, vagy épp Szamuely Tibor és társai, akik sorozatban követtek el brutális gyilkosságokat.

Az úgynevezett Lenin-fiúk kegyetlen terrorja, a halál- és akasztóvonatok nyomában járó általános félelem, összeadódva az első világháború okozta mentális és materiális kataklizmával, végzetes károkat okozott a magyarság történetében.

A kommunisták napról-napra az egész társadalmat magukra haragították. Az államosításokkal tönkre tették a gazdaságot, a földosztás elmaradása miatt pedig a parasztság is ellenük fordult. Az államosítás jegyében elkobozták az emberektől a legértékesebb tárgyaikat: ékszereket, szőnyegeket, bankbetéteket, de még a lakásukat is. És mindez nem csak a legtehetősebbeket, de az átlagpolgárokat is érintette.

Csak, hogy értsük: A KOMMUNISTÁK NEM ÉRTÉKET TEREMTETTEK, HANEM A MEGLÉVŐT OSZTOGATTÁK SZÉT a klientúra között. A legnagyobb vagyontárgyakat pedig a Tanácsköztársaság vezetői tüntették el.

S mindeközben sorjáztak az őrültebbnél őrültebb ötletek. Például elhitték Marxnak azt a tételét, hogy a kommunizmusban majd nem lesz bűnözés, ezért kiengedtek a börtönökből körülbelül tizenháromezer bűnelkövetőt, akik egyik pillanatról a másikra megjelentek a magyar társadalomban. El lehet képzelni, mit okozott ez az intézkedés...

Ráadásul egyre erősebben kezdtek terjedni a vallás- és az erkölcs elleni támadások is, amelyek mélységesen felháborították az akkori magyar társadalmat.

»Szamuely az ellenforradalmak elfojtó hőse volt. A kezdetlegesen és gyöngén szervezett helyi ellenforradalmakat verte le, akként, hogy túlerővel jelent meg a helyszínen, s néhány akasztott ember jelezte az illető város vagy falu főterén, hogy Szamuely elvtárs ott járt látogatóban. Sín-autón, szalonkocsiban és különvonaton járt, ez utóbbit egyszerűen akasztó-vonatnak keresztelték el.« (Pekár Gyula: A bolsevisták rémtettei)

Kun Béláék általánosságban a burzsoázia ellen harcoltak. A burzsoákat keresték a városokban, ami persze a kispolgárokat is sújtotta. De a parasztok ellen is hadjáratot indítottak, hiszen a parasztok vallásosak voltak, emiatt persze megbízhatatlanok, a kommunisták szemében. Így aztán nem véletlen, hogy parasztfelkelések robbantak ki Dunapataj, Kalocsa, majd Kapuvár környékén és nagyon sok helyen szerte az országban.

A magyar parasztság nem fogadta el a Tanácsköztársaság ideológiáját és módszereit. Mondhatjuk, hogy Kun Béláék végső bukásának is ez volt az egyik oka: a valódi tömegbázis hiánya.

A Tanácsköztársaság és vezetői körül egyre fogyott a levegő, míg végül a román csapatok Magyarországra történt betörését, és a menthetetlen helyzetet látva, Kun Béla és népbiztosai különvonattal Bécsbe menekültek.

A Tanácsköztársaság 133 napig tombolt hazánkban, de a lelkekben okozott károkat, s az abból fakadó súlyos, történelmi következményeket a mai napig nem tudta kiheverni...”