Önérdeket, önellátást! – a szuezi hajódugó tanulságairól

Az évtized második évében vagyunk, de már

Először 2020 elején volt módunk megtapasztalni azt, hogy néhány vuhani tobzoska-kereskedő rossz döntéseibe Baktalórántházán is könnyen bele lehet halni. 

Aztán Donald Trump amerikai exelnök közéletből való magáncélú kiphotoshoppolása megmutatta a világ gondolkodó felének, hogy ha külföldi magáncégekre bízzuk a közéletünk szabályozását, abból sok minden más is kisülhet, nem csak demokrácia.

Most pedig fogja magát, és keresztbe áll a Szuezi-csatornán kétszázezer tonna vas, s az ember hirtelen átértelmezi magában az Aliexpress árait.

Ha ennyiből nem értjük meg, hogy nem lehet a globalizáció műfaját robotpilóta üzemmódban űzni, akkor soha és semmiből nem fogjuk.

Előállt az az abszurd helyzet, hogy ha a magyarnak szüksége van egy itthon nem kapható alkatrészre, csetreszre vagy célszerszámra, előbb berendeli Kínából, mint hogy megnézné, a lengyeleknél vagy a szlovénoknál nincs-e véletlenül – mert a kínai cuccok megrendelésére van infrastruktúra, a közép-európai piac pedig még mindig nem elég átjárható,

Tetézi mindezt az, hogy a végfelhasználói árakban gyakorlatilag egyáltalán nem tükröződik az, hogy egy adott árucikk mennyit utazott hozzánk, így se az egyszeri felhasználó nem gondolkodik sokat egy távol-keleti áru megvásárlásán, sem a gyártók nem látnak kockázatot egy bangladesi üzem felhúzásában.

Mint egy használt BMW, olyan ez a globalizált világ. Amíg jó, addig nagyon jó.

De ha jön egy pandémia, vagy valaki benéz egy kormánymozdulatot a Szuezi-csatornán, akkor ránk dől a ház.

Nincs chip, késnek a csillogó új MacBookok, triviális alkatrészek hiánya miatt hónapokat dekkolnak félkész autók a gyárudvarokon, zuhanórepülésben van a világgazdaság –

–, minden sarkon ott csücsülnek a bizonyítékai annak a rengeteg sérülékenységnek, amit magunk építettünk a rendszerbe.

És most, hogy egyszerre oly sok minden ránk rohadt, feltehetjük magunknak a kérdést: a járványok és természeti katasztrófák korában tényleg azt akarjuk, hogy az országunk működőképessége indiai hajóskapitányokon, amerikai internetcsászárokon meg kínai tobzoska-kereskedőkön múljon?

Tényleg nem ér meg nekünk egy kicsivel magasabb bértömeget, egy kicsivel drágább fogyasztói árakat, egy kicsivel több kényelmetlenséget az, hogy ismét a magunk pecsenyéjét sütögessük, és ha valaki valahol beleköp a levesbe, azt ne érezzék mindenhol máshol is?

Kedvenc autós médiumom rajongói Facebook-csoportjában posztolt egy kedves olvasó egy egyszerű megoldást az Ever Given kiszabadítására: rá kell kötni a két végére ellentétes irányban egy-egy Dacia Dustert, mert a golyóálló román kályha mindent elbír.

A mémgyáros persze viccelt – de a helyzet az, hogy az Ever Givenre, a koronavírus gazdasági vérfürdőjére és a hasonló szörnyűségekre tényleg a Dacia Duster a megoldás. Mármint nem a létező Dacia Duster, ami csak a legpatinásabb román autómárka plecsnije egy francia koncepción, és amit ugyanúgy a nemzetközi alkatrészpiacról legóznak össze, mint minden mást – hanem az ideális Dacia Duster, egy olyan termék, amelyet az üléshuzattól a klímakapcsolón át a szervópumpáig

és ha Kínát meg Indiát holnap elönti a Csendes-óceán, akkor se lesz se drágább, se lassabb, se nehezebb gyártani. A közelünkben kell tartani minden fontos értékláncot, akkor is, ha nem nálunk a legolcsóbb a munkaerő, mert válsághelyzetben – és ebből azért, ne tévedjünk, lesz még néhány – csak az van, ami itt van.

Ha pedig ezt ma még nem lehet, legalább diverzifikálni muszáj, csöveket, utakat, vasutakat felhúzni mindenhová, alternatív beszerzési forrásokat találni mindenre a nukleáris fűtőanyagtól a koronavírus elleni vakcinán át a félvezetőkig meg a kőolajig, beszállni minden infrastrukturális nagyprojektbe, a kínai Egy övezet, egy útba, az összes létező orosz gáz- és olajvezetékbe, a szlovák autópálya-bizniszbe, de ha a németeknek jutna épp eszükbe valami, abba is.

El kell jutni odáig, hogy nagyon sok hajónak kelljen egyszerre keresztbe állnia ahhoz, hogy abból nekünk bármi bajunk legyen.

Nem politikafilozófiában kell a kínai példát követni, mint azt a legkeményebb lockdown-fetisiszták teszik, hanem gazdaságstratégiában.

rengeteget exportál, de jóval kevesebbet importál, és közben Ausztráliától Afrikáig annyi bányát és termőföldet pakol tele kínaiakkal, amennyit csak ér.

Mert Kínában tudják, hogy ha baj van, nem a nemzetközi jog meg a kölcsönösen előnyös együttműködés érvényesül, hanem az a bizonyos bölcselet az erősebb kutyáról. És gondoskodnak arról, hogy az ő gyenge pontjaikhoz ne férjenek hozzá erősebb kutyák – se békeidőben, se akkor, ha baj van. Úgyhogy mi csak kövessük szépen a kínai példát, ha kell, akár Kína ellenében is.

Ha bármit tanulhatunk a koronavírusból, a közösségi média cenzúrájából és a keresztbefordult Ever Givenből, az az, hogy a puskaport szárazon kell tartani, ha kicsik vagyunk, ha nem.

Ha pedig egy csapat mosolygó ellendrukkere bízzuk a sorsunkat, győzhetünk levegőt venni, ha megint keresztbefordul a torkunkban egy sorshajó.