Magyar Péter, az újságírók, meg a kínos emlékű Erzsi néni
Mit tenne kiélezett történelmi helyzetben? Jó lenne tudni. De még jobb lenne őt már elfelejteni.
Nyolcvanéves lenne ma Mansfeld Péter. Élhetne még.
Nyolcvanéves lenne ma Mansfeld Péter. Élhetne még. Élhetne, ha a kommunista megtorló hatalom az ’56-os forradalom leverése utáni időszakban nem végzi ki őt.
Cinikus, aljas könyörtelen gyilkosok voltak. Felfoghatatlan ma már a rendszerváltás korának nagyvonalúsága, amely lehetővé tette, hogy a cinikus, aljas, könyörtelen gyilkosok beosztottjai választhatóak legyenek, a közhatalom részesei maradjanak, vagy épp elsíbolják az államvagyont a magánosítás során, melynek számos elemét se Fülig Jimmy, se Heltai hőse, a cirillországibeli Kifosztovics Pátriárka sem hitte volna el, oly grandiózus szélhámosság volt (eufemisztikus szavak).
Kádárék terrorja nem csak a szabadságharcosokra csapott le, egész családokat tett tönkre. Mansfeld Péter apját és nagyapját még a sztálini terror alatt málenkij robotra vitték – az idős férfi nem tért vissza, az apa, Mansfeld József fizikailag kizsigerelve, lelkileg megnyomorítva tért vissza, alkoholproblémái súlyossá váltak, családfőként csődöt mondott, házassága menthetetlenné vált.
Mansfeld életének mondai, olykor egészen valószerűtlen fordulatai nem 1956 októberében kezdődtek. A későbbi Robin Hood figurának megfelelően a reménybeli esztergályos tinédzser igazi csatangoló volt, barátaival betéve ismerték a Rózsadomb környékének titkos erdei utait, barlangjait, odvait. Másfelől jól fésült éltanuló volt, a csepeli taniténtézetben második díjat nyert „A szakma legjobb ipari tanulója” versenyben, fényképe, a jövő munkásának dicsőséges mosolyával megjelent az újságban. Ahogy a fiúk többsége, rajongott a fociért és a cselgáncsért, ám sokrétű érdeklődésére jellemző, hogy a nyúltenyésztésben és a detektívregényekben is rendkívüli örömre lelt.
Legfőbb szenvedélye a vezetés volt, sofőrként állt helyt Szabó bácsi irányítása alatt is, noha jogosítványa sem volt. Útjai egyszerre szimbolizálják '56 legkülönbözőbb oldalait. Egyrészt a legnemesebb kaland, minden ízzó szemű, utcára termett fiú vágya:
a horizonton a kiebrudalt gonoszok és az újjáépülő otthon – felemelő história. Másrészt: egy tizenötéves fiú, aki nem tanult meg rendesen vezetni, gyutaccsal és lőszerrel száguldozik, aligha látja át pontosan, miért, aligha van vele tisztában, hogy a kíméletlen, gyilkos rendszerben az életével fog fizetni – az idegen tankokkal védett állampárt nem ismert kegyelmet.
Járt rendőrségeken, kórházakban, a pártszékházban, átadott utasításokat, szerzett fegyvert, padlógázzal ment végig a forradalom végzetes két hetén. November negyedikén estig a Széna téren maradt a többiekkel. Másnap elkezdte a fegyverek begyűjtését, később betört Piros László volt belügyminiszter villájába, ahol további géppisztolyokat és kézigránátot szerzett be. A következő forradalomra jók lesznek, gondolták barátaival.
1958-ban egyre intenzívebbé vált a diktatúrával szembeni lázadása. Az öttagú fiúbanda, melyet rajta kívül a karizmatikus Blaski József vezetett, elrabolt egy rendőrtisztet, végül sértetlenül elengedték. Mansfeld feltett szándéka volt, hogy újraélessze a forradalom eszméjét, munkásőröktől szerzett fegyverekkel akarta felszabadítani népét. Mozgalmas, különböző kitervelt, de meg nem valósított bűnökkel teli napon fogták el a Kolosy téren egy társával együtt.
A fogságban Mansfeld megtörhetetlenné vált: folyton szökni próbált, az őrökre támadt, a bírót ötvenhatos múltjával és Szabó bácsihoz fűződő viszonyával heccelte. Mansfeld rendkívüli forradalmár volt és bűncselekményeivel gátlástalanul küzdött a fennálló rendszer ellen. Az utolsó szó jogán az is megmutatkozott, ami máskor nem mert lenni: egy tehetséges, esendő, nehézsorsú, magyar hős, aki ugyanakkor egy elhagyott gyermek még.
„Elváltak a szüleim. Intézetbe kerültem. Esztergályos lettem, munkámért kitüntetést is kaptam.”
Egy gyerek szívszorító könyörgése a jégszívű hatalmasságok előtt. Hatástalan maradt. Kevesebb mint két héttel tizennyolcadik születésnapja után kivégezték. Budapesten két utcát is elneveztek róla, emlékét ismert szobrok és egy játékfilm is őrzik.
Mansfeld nem csak a forradalomban volt nemeslelkű hazafi – törvénytelenségeiben is tartotta a betyárbecsületet, igaz barát volt, amilyen csak egy kamaszfiú lehet. Azt sem érdekelte, hogy Blaski József, ha kell, sokkal kiszámítottabban vall nála. Amikor szóba került a rendőrtiszt elrablása és tervezett megölése, Mansfeld nem győzte hangsúlyozni saját felelősségét, gyilkos szándékát, amit önfeláldozó elmesélése szerint csakis Blaski határozott ellenkezése tudott megakadályozni. Miközben az utolsó percig maga ellen hangolta a bíróságot, tudatosan, talán élvezettel mesélt a rendőrök iránt érzett mélységes megvetéséről, Blaskit a politikai ügyekben is tisztára mosta, aki, mint mondta, semmit nem tudott a banda céljairól és a röpcédulákról.
Amikor ma megemlékezzünk róla, arra is gondolnunk kell, hogy
S ha már el kellett és el kell tűrni, hogy cinikus, aljas könyörtelen gyilkosok egykori beosztottai még köztünk vannak és politikai ambícióiknak is teret ad a jog, talán a közös emlékezet segít megóvni a szabadságot és a szuverenitást, amiért oly sokan – így Mansfeld is – az életét adta.