„De mégis, miért jött el a HVG-től?
Amennyiben szándékom lenne kifejezetten a HVG-ről beszélni, akkor se tudnék nagyon mit mondani, mert ennek az okai legkevésbé sem a HVG-ben rejlenek, amennyiben meg igen, az nagyjából egészében közömbös. Amit mi csinálunk, a média szereplői, a közvélemény más jellegű formálói, vagy politikai aktorok, arról időről időre fel kell tenni a kérdést, hogy van-e bármiféle értelme. Kiváltképpen fel kell ezt tenni Magyarországon, és kiváltképpen tizenegy év NER után. Az az életérzés, ami a Karinthy által egyszerűsített Ady-mondatban megjelenik: „a verseinket nem olvassák, ha olvassák, nem értik, ha értik, annál rosszabb”, azt hiszem sokunkra igaz. Abból, amit én csinálok, a legkevésbé sem az következett volna, hogy 2021-ben a média- és közállapotok így nézzenek ki, ahogy most.
A külső szemlélő mégis azt látja, hogy ott van az ország egyik legolvasottabb portáljánál, a véleményrovatot vezeti, szerkeszti, majd hosszú évek után van egy cezúra. Öt éve is volt már NER, miért pont most mondott fel?
Az elmúlt egy év nagyon sok mindent átrajzolt, sok mindent nyilvánvalóvá tett, ami korábban talán nem volt ennyire egyértelmű. Az tény és való, hogy nem ez volt az első, amikor el kellett gondolkodni. El is gondolkodtam régebben is, csak éppen nem jutottam semmire – ez a 2018-as választás idején volt. Pedig a „menjünk tovább, nem történt semmi” attitűdje nagyjából feleslegessé tett minden olyan közéletformáló szerepet, ami arról szól, hogy megírunk, elmondunk valamit, és azt gondoljuk, hogy lesz hatása.
Mit kellett volna akkor csinálni?
Kedves volt kollégám, Rádi Antónia például egészen kiválóan eldolgozik egy szamármenhelyen Spanyolországban, nem messze az afrikai partoktól.
Ez a teljes kivonulás nem szintén elfogadás?
Nem mondtam, hogy kivonulok. Azt mondtam, hogy a hagyományos közéleti és sajtóviszonyok jelen pillanatban hatás, veszély, kockázat és impakt nélküli valamik. Ennyit mondtam, azt, hogy kivonulok, nem, ugyanis erre kérdés sem vonatkozott. De lépjünk egy kicsit vissza: amit a sajtóról állítottam, annak vannak hangsúlyosan magyar okai, de vannak általános, a korszellemből, a nemzetközi helyzetből fakadók is. Ahogy egy újságíró értelmiségi hozzááll a világhoz, az egy kritikai alapállás. Az elmúlt egy évben láthattuk, hogy ez megszűnt. Emberek, akiknek elvben az lenne a dolguk, hogy rákérdezzenek valamire, nem kérdeznek rá. Ennek lehet az oka a kóros önbizalomhiány, intellektuális restség, gyávaság, kontraszelekció… nagyjából így állt össze a sajtó egy katasztrófa sújtotta területté világszerte, amit a járványban láthattunk a legszebben. Ez igaz a jogállamról alkotott nézetekre, a nemzetközi erőviszonyokról alkotott megfejtésekre: hogy van valami nagybetűs Rend, amit csak le kell venni a polcról, és senki nem kérdőjelezi meg a létét. Hogy tényleg létezik-e egy olyan sillabusz, amely szerint élni kell az életet, azt követni kell csak. Ehelyett újságírók, értelmiségiek, közszereplők, influenszerek felmondják, amit az osztályfőnök néni, a nagybetűs Rend közvetítője tőlük elvár.