A minap volt Hamvas Béla százhuszonnegyedik születésnapja. Nem úgynevezett kerek évforduló, tehát nem nagyon kellene ünnepelni; de amennyire láttam, így is elég sok cikk, poszt, mifene jelent meg róla március 23-án. Az ilyen évfordulók kapcsán – a Jóisten bocsássa meg nekem – sokszor jut eszembe, amikor a feleségem bejelentette, hogy ma lenne harminchat éves Alika.
Alika egy törpe schnauzer volt, bő húsz éve jobblétre szenderült már. Biztosan eljön a napja annak is, amikor Alika éppen száz éves lenne, csak nem hiszem, hogy bárki is megemlékezik majd róla.
Tehát százhuszonnegyedik születésnap, már amennyiben van ennek bármiféle értelme. Hamvast valószínűleg nem nagyon érdekelte a születésnapja, legalábbis elég nehéz őt elképzelnem, ahogy a gyertyát fújja el épp a tortán, amit a felesége, Kemény Katalin nagy titokban sütött neki.
Isten éltessen, drága Bélám, vettem neked egy pár gyapjúzoknit és Szent Ágoston Vallomásainak egy 1835-ben, Lipcsében megjelent kiadását.
A „komoly” embert nem túlságosan érdekli a születésnapja, legalábbis ezt figyeltem meg. Minél nagyobb formátumú valaki, annál kevésbé. Magamról nem beszélnék, mert bár komoly embernek nem tartom magam, de engem sem érdekel a születésnapom. A születésnapi zsúroktól mindig kivert a jéghideg verejték, ami szülőként bizony komoly dilemmákat okoz. Mert hát értem én, hogyne érteném, hogy a gyerekek szeretik az ilyesmit, a héliumos lufikat, a marcipán Tűzoltó Samet a tortán és Halász Judit szülinapi dalát végtelenre loopolva.
Lehet, hogy azért nem értem az egészet, mert nekem sosem volt születésnapi tortám, zsúrom meg aztán végképp nem. Anyám valamiért soha nem sütött tortát, arról pedig emlékezetem szerint egyszer sem volt szó, hogy bárkit is meghívjak a barátaim közül.
Hogy miért volt így, nem tudom. Sosem szerette a nagy felhajtást. Ami üdvös dolog, ma már jól tudom.
Néhány évtizeddel ezelőtt amúgy sem volt divatja ezeknek az irgalmatlan zsúroknak,
a gyerekkultuszhoz kötődő, jobbára ízléstelen és eltúlzott rítusoknak.
Nem beszélve a felnőttek születésnapi rendezvényeiről, amelyekkel tényleg ki lehet kergetni a világból. Az első olyan születésnapom, amelyen többen tiszteletüket tették, a tizennyolcadik volt. Apám főzött valamit bográcsban, de mivel rendesen beboroztunk és berövideztünk („betömzsiztünk”, a minap olvastam valahol ezt a gyönyörű szót), a bográcsban főtt valami bizony kissé odaégett. Minket ez nem zavart, megettük így is, nagyokat röhögtünk, a végén elaludtam a kertben, reggel arra ébredtem, hogy a nyugágyat húztam magamra takarónak.