„Két hétre lezár az ország! Az eddigi legszigorúbb korlátozást vezették be – olvastam valahol néhány napja, miután Gulyás miniszter bejelentette, mire számíthatunk hétfőtől. A kattintásvadász cím ellenére persze nem kell armageddonra készülnünk: nyitva maradnak az élelmiszerüzletek, szuper- és hipermarketek, lesz vécépapír, liszt, élesztő. Nyitva maradnak a piacok, a posták, az okmányirodák, a bankok, a patikák, a drogériák, a dohányboltok, a lottózók, a mezőgazdasági és kertészeti üzletek, a benzinkutak, az autószerelők, a parkok, a templomok, nem áll le a tömegközlekedés sem.
Talán kijelenthetjük, hogy a hatalmas »szigor« sokunk életét nem fogja túlságosan befolyásolni: azokra a helyekre, ahol a legnagyobb eséllyel elkaphatjuk a koronavírust, továbbra is mehetünk. Az ikeázásról mint szokásos vasárnapi nagycsaládi szórakoztató programról ugyan le kell mondanunk, de alternatívaként áttérhetünk például az obizásra. Az egyetlen lényeges döntés a vírus terjedésének lassítása szempontjából az iskolák, óvodák bezárása a tavaszi szünet végéig. Egy olyan lépés, amit ha hetekkel ezelőtt megtesznek, talán a fertőzöttségi adatok sem lennének olyan magasak, mint most: pénteken már az általános iskolák harmadában kellett valamilyen járványügyi intézkedést hozni, és ezek csak azok a hivatalosan rögzített esetek, amiket a döntéshozók már nem tudtak takargatni.
Ugyanakkor a teljes iskolazárhoz nem elég kiadni egy rendeletet: komoly szakmai protokoll, logisztikai és támogatási háttér is kellene hozzá, ami sajnos még mindig nincs. Egy éve keseríti meg az életünket a koronavírus, de még mindig vannak olyan iskolák, ahol a digitális »oktatás« kimerül a bemásolt feladatlapok küldözgetésében; még mindig vannak olyan kisgyermekes családok, amelyeknél nemhogy számítógép vagy internet, de még áram sincs. Nincsenek egységes, digitális oktatási módszertanok, a milliárdokból fejlesztett iskolai KRÉTA-rendszer működése is kiszámíthatatlan. Csak Mátyás király csontvázát sikerülne már végre összerakni!”