A mi hőseink

„A mentőautó megállt a ház előtt, én pedig kimentem, hogy teszteljenek, persze csak formaságból, hiszen a nejemhez hasonlóan a Covid valamennyi tünetét felmutattam az elmúlt napokban.

Két fáradt férfi várt rám, a sofőr és az orvos (vagy talán nem is az, nem derült ki).

Amíg levették a mintát, a diszpécser folyamatosan riasztotta őket és a többi mentőt: hol itt, hol ott bukkantak új esetre, Dunaharasztin egy pozitív eredmény… Angyalföld, Szabó lakás, ott másik három. Amíg bent ültem, vagy húsz új esetet jeleztek. A két fáradt mentős egyébként Nagykanizsáról érkezett hozzánk, a Dunakanyarba, mondták, hogy a héten már jártak Pest környékén, végzik a munkájukat, és máris mennek tovább, lehet, hogy az ország másik részébe.

A nejem egy éjszakát a balassagyarmati kórházban töltött, és azt mondta, iszonyú tömegbe, ellátásra váró, ideges emberek közé csöppent. Volt, aki apátiában várta a fejleményeket, mások hangosan a kormányt szidták, meg az egészségügyi ellátást, az orvosokat, aki csak eszükbe jutott. Az egészségügyi dolgozók pedig némán, hatékonyan végezték a munkájukat, mentették az emberi életeket, kivizsgáltak mindenkit, aki sorra került. Mi szerencsére – legalábbis mostanáig – nem szorultunk kórházi ellátásra, e sorok írásakor is itthon lábadozunk. Egyrészt jobb itthon, mint valamelyik kórházban, másrészt komolyan kell venni, hogy az egészségügyi ellátórendszert nem szabad megterhelni még minimálisan sem.”