A magyarok keresztútja nagypénteken

Kedves magyar testvéreim Magyarországon, a Kárpát-medencében, és a nagyvilágban!

Az élet hosszú-hosszú út. Vannak sajátos utak is. Az egyik az, amit keresztútnak hívunk. Az életút fájdalmas állomásait jegyzi, a halálba torkollik, és a feltámadásba vezet. Egy világjárvány fogságában járjuk végig ezt a keresztutat. Segíteni szeretnék abban, hogy lelkileg felkészüljünk a lélekjárásra. Trianon óta az engesztelés magyar sorskérdés.

Az első világháború megváltoztatta a nemzetek sorsát, s ezt a nemzetek arculatának lassú átváltozása követi. A háború sújtotta népek között egyetlen egy sincs, amelynek élete, sorsa annyira megváltozott volna, mint a miénk, a magyaroké.

Gondoljunk azokra, akiket elszakítottak tőlünk. Gondoljunk azokra az intézményekre, amelyeket 1000 éven át magyar lélek alkotott. Gondoljunk arra a fenyegetettségre, amely létünknek feszül. Eddig sohasem tudtuk azt, hogy ennyire útjában állunk másoknak, mint, ahogy most érezzük.

Minket halálra ítéltek, kiszolgáltatva e félelmetes hatalomnak, ami életünkben mindent befolyásol. A haldokló sorsát szánták nekünk, aki ég és föld között lebeg. Az ég nagyon messzi van, de a föld se maradandó otthonunk. A magányos haldoklást zúdították ránk, akitől a többiek elhúzódnak, s magunkra hagynak.

Fát is ácsoltak, mint a bitóra felfüggesztettnek. A fa egyik szára vízszintes, a mindent összefogó horizontális, a másik függőleges, a meredeken magasba, az egyetlen Egyhez törő vertikális. Metszőpontja az emberi szív, azt vágják szét. Arra is figyeltek, hogy az ember erősen odaszegezett legyen, s hogy

Töviskoronát is viselnünk kell, hogy átéljük, a végső fájdalom nem a testé, hanem a léleké, az értelemé. A végén minden egy lándzsában összpontosul, amely átdöfött szívünk vérét ontja. Ez a magyarok képe, magyar sorsunk képe, amit Isten állított szemünk elé Nagypénteken, saját Fiában.

Pál apostol írja a keresztényeknek, hogy ők azok, akiknek a szeme elé állították Jézus Krisztust. (Gal. 3,1) „Ő egyeseknek botrány, másoknak oktalanság, de a meghívottaknak Isten ereje és Isten bölcsessége.” (1Kor. 1,23) A mi kérdéseinkre a válasz az Örök Ige, aki maga lett emberré, és mint ember meghalt létünk keresztjén.

Az egyházatyák ezt újból és újból így fejezték ki: Mindent megváltott, amit magára vállalt. Igen, mindent, amit magára vett, megváltott, mert mindez Isten életévé és Isten sorsává lett. Így lett a mi életünk is Isten életévé, a mi sorsunk is Isten sorsává. Magára vállalta az Istentől való elhagyatottságot, a mi elhagyatottságunkat is, tehát közel van az Isten ott is, ahol úgy érezzük, hogy elhagyott minket. Nincs többé fojtogató magány.

Magára vállalta az eredménytelenséget, a mi eredménytelenségünket is,

Magára vállalta a halált, a mi halálunkat is, akkor a halál több, mint elmerülés az üres értelmetlenségbe.

A kitüntető engesztelés, mint magyar sorskérdés, a helyesen értelmezett megváltottságunkból származó szent örökség, amit elsősorban köszönhetünk országalapító Szent Királyunknak, aki Isten előtt vállalt felelősséget népéért, valamint az Árpádházból származó szentek seregének, de legfőképpen Máriának, a Hit Asszonyának, a Magyarok Nagyasszonyának, akinek oltalma alá helyezett bennünket Szent István királyunk.

Amikor létünknek fojtogató úttalanságában elbizonytalanodunk, s mindezt nehéz szó nélkül hagyni, a csendben mégis ezeket a szavakat hallhatjuk: Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet, akkor ez a kegyelem csodája, a megváltottság ajándéka.

Amikor a keserűség kelyhének legalját érzi ajkunk, kívül-belül sötétség környékez, a gyűlölet kinyújtott fojtogató kezét a szívükre teszi, s minden veszni látszik, mégis azt mondjuk: Atyánk, kezedben a sorsunk. Ez a magyar sorskérdés igazsága, amely az engesztelés méltóságába emel.

Ha van szó, amely magától értetődően hiteles, akkor ez az! Istennek legyen hála!