Az álgyermekvédő
Nem az együttérzés, a jobbító szándék vezeti, ő csak balhét akar, és el akarja hitetni mindazokkal, akik még hatása alatt kornyadoznak, hogy ezért is Orbán meg a kormány a hibás.
Apám német nevét Jásdira magyarosította. Jányra, a nagyanyjáéra nem lehetett. Olyan divatjamúlt dolgokban hitt, mint a haza, a kötelesség és a férfias erőfeszítés.
Jásdi István üzletember, csopaki bortermelő írása
Száz éve született és harmincöt évvel ezelőtt halt meg az édesapánk. Azt gondolhatnánk, hogy a halála óta eltelt harmincöt esztendő elegendő volt arra, hogy egységes értékrend alapján alkossunk ítéletet az 1920-as és 1980-as évek közötti sorsfordító évtizedeket átélt, ezeket alakított, vagy éppen megszenvedett generáció cselekedeteiről. Figyelve az emlékezők írásait és az azokra születő reakciókat, be kell látnom, hogy
mint a húszas, negyvenes vagy ötvenes években.
Nagyapám, Hautzinger Sándor olimpikon, Henley-regatta győztes evezős, budapesti középiskolai tanár a nagy háború első heteiben vonult be önkéntesként. A keleti fronton esett fogságba két évvel később. Hosszú éveket töltött szibériai hadifogságban. Az ország, amelybe 1920-ban haza érkezett nem hasonlított arra, amelyért hat évvel korábban hadba vonult. Felesége a közben nagyra nőtt kislányával orvos édesapja házában, a Torontál vármegyei Csatádon várt rá – immár Romániában.
Újra Budapesten kapott középiskolai tanári állást, újra evezett és itt született 1921. február 24-én Sándor fia – a harmadik ezen a néven. Nagyapa és testvérei az életüket ott akarták folytatni, ahol megszakadt. A székely hadosztállyal román fogságba esett, tényleges katonatiszt Guszti bátyja és tanár Sándor sógora is haza került addigra a háborúból. Özvegy édesanyjuk körül immár Budapesten lakott az egész Nyugat-Magyarországról ideszármazott elszegényedett protestáns família.
Lassan anyagilag is újra gyarapodtak, az Üllői útról és a Tisztviselő telepről Kelenföldre költöztek, ahol Sándor apósa segítségével szép házat építtetett. Testvére a harmincas évek elején tábornok, a Ludovika Akadémia parancsnoka, sógora a Szilágyi Gimnázium igazgatója volt.
Sanyi fia az Eötvös főreálba, édesapja alma materébe járt és iskolájában valójában nem tűnt ki semmiben. Leginkább az evezés meg a sportrepülés érdekelte. A harmincas években a repülés izgatta a kalandvágyó fiatalokat.
és világossá vált, hogy az olimpia amelyre készült, ugyanúgy elmarad majd, mint édesapja két háborús olimpiája. Beiratkozott a József Nádor Tudományegyetemre, de miután Magyarország is hadba lépett, hamarosan a Gyorshadtest repülő osztályának vadászpilótájaként harcolt a Szovjetunió nem is olyan régen még a Monarchiához, majd Lengyelországhoz tartozó területein. Miután a hadtestet haza rendelték, berepülő pilóta lett a Dunai Repülőgépgyárban. Talán csak azért, hogy megismerhesse és eljegyezhesse az ott dolgozó 17 esztendős, gyönyörű, hadiárva gépírónőt – édesanyánkat.
Második frontszolgálata 1942 decemberében a Don melletti Ilovszkojéra vezette. Azt mondták, nem kell félteni, hiszen nagybátyja a hadsereg parancsnoka. Ott élte meg a '43 januári szovjet áttörést és a visszavonulást mínusz negyven fokban. Miután a rettenetes veszteségeket szenvedett hadsereget kivonták a frontról, a repülő-osztály – a Pumák – Messerschmitt 109-es vadászgépeket kapott és a keleti fronton tovább szolgált. 1943 augusztusában készült a haditudósító felvétele, amelyen Magyarossy altbgy., a repülők főfelügyelője Harkov környékén kitünteti a legeredményesebb magyar repülőket, köztük Kovács főhadnagyot, Szentgyörgyi főtörzsőrmestert és Hautzinger zászlóst. Hetüket – a magyar „ászokat”. A 22 esztendős Apánk második frontszolgálatát töltötte és előléptetése esedékes volt. Az előléptetés helyett azonban azonnali hatállyal leszerelték. Az édesanyja származása nem volt rendben. Pilótatársai a háború végéig gyűjtögették légi győzelmeiket, de a békét rajta kívül csak ketten élték meg a fénykép ászai közül.
Újra a Dunai Repülőgépgyárba került és menyasszonyával Zündapp motorkerékpárján Kelenföldről jártak dolgozni – immár szabályellenesen viselt repülőtiszti egyenruhájában. Ekkorra Magyarországon a nyilas éberség uralkodott és
Szerencsénkre ott szolgáló nagynyilas kollegájuk hazazavarta őket. Az oroszok már a spájzban voltak.
A következő hónapokban már házasokként, a fiatal nőket fenyegető orosz erőszak és a málenkij robot elől bujkáltak, menekültek a romokba hullott országban. 1945 sokkal inkább új megszállást, mint valamiféle felszabadulást hozott a szüleinknek. Aztán megindult az újjáépítés, és Sanyi, akinek a családalapításhoz pénzt kellett keresnie, anyagbeszerzőként dolgozott Angyalföldön és újra evezett a Pannóniában. Amíg a klubot mint polgári csökevényt fel nem számolták. Útlevelében az utolsó kilépés: Svájc 1947 – Európa bajnokság. Ebben az évben én is megszülettem.
Novemberben botrányos per után kivégezték nagybátyját – Jány Gusztávot. A kommunista sajtóban meghurcolták családnevét. A következő négy évtizedben Sanyi bélyeget viselt: a horthysta háborús bűnös unokaöccse.
A kommunisták '48-ban megszerezték a totális hatalmat és kiiktatták a demokrácia látszatát is. Rákosi elvtárs, Gerő elvtárs, Farkas elvtárs, Péter Gábor. ÁVH-s éberség és erőszak. Rettegés a hajnalban a ház előtt megálló fekete autóktól. X-es káder-lapok, megalázó önéletrajzok, de túlélni minden áron – három gyerekkel nemcsak magáért felel az ember.
'56-ban fegyverrel harcolt a rádiónál, de anyánk másnapra lefegyverezte. Felelős volt a családjáért. A 23-i éjszaka kettejük titka maradt. Aztán Kádár, Apró, Dögei. Megtorlás majd, aki nincs ellenük az velük van. Otthagyta a hivatalt, ahol talán már előléptették volna, hiszen kevesen beszéltek nyelveket a FORSz-ban. Az evezősök edzése másodállásból főállás lett. TF-et végzett, mesteredző lett. Csapatai előkelő helyezéseket értek el nagy világversenyeken. A mexikói olimpiára helyette mégis a pártmunkás Losonczi elvtárs kísérte el az ezüst-négyest.
Elvált, újra nősült, Ötvenesen még egy kislánya született. Aztán gyors egymásutánban három infarktust kapott. A kislányt még majdnem sikerült felnevelnie. Utoljára akkor találkoztunk, amikor elém jött a repülőtérre. A taxiban beszélgettünk.
Soha előtte nem beszéltünk a magyarságunkról. Természetes volt. Pár nappal később a Margit-szigeti evezős házban fáradtnak érezte magát. Ott halt meg, a csernobili baleset napján – a negyedik infarktus vitte el.
Nem volt megkeseredett ember. Szerette az életet. Megalázott, megcsonkított életéből kihozta a lehető legtöbbet. Óriási tömeg kísérte az utolsó útjára Farkasréten. Meglepődtem mennyien szerették.
Hét légi győzelemmel, sebesülésekkel hős volt? Mostanában hallottam egy magyar történésztől, hogy a veszteseknek nincsenek hősei.
Túlélő? Négy gyermeke, 11 unokája és 12 dédunokája él a világon.
Vagy a vadászrepülők lovagiassága és a tisztességes verseny. Olyan évtizedekben élt, amikor az emberség azt jelentette, hogy nem jelentünk fel, nem alázunk meg és nem kínzunk meg másokat. Ember volt, akire néhány évtized múlva, utánunk, senki nem fog emlékezni.
Csak azt bánom, hogy a szovjet csapatok kivonulását és a visszanyert függetlenséget nem érhette meg. Nem érhette meg nagybátyja rehabilitálását sem. Annak azért örülök, hogy nem látja, hogy a szabadságunkkal mennyire ritkán tudunk jól élni.