Sinistra

„Valahol a Kárpátok hegyláncai közt – mellékesen szólva: Európa közepén – egy velejéig irracionális világban játszódik Bodor Ádám regénye. Hősei egy bornírt társadalom foglyai – s ezenközben az öröklét számkivetettjei. Életük már-már civilizáción inneni, életviszonyaik tökéletesen szervezetlenek, tehát rendőrileg szükségképpen túlszervezettek, mindennapjaik a totális működésképtelenség szüntelen tudomásulvételével és megindító kijátszásával múlnak.” (a Magvető kiadó ismertetőjéből)

Különös jelenség, de valójában nem szokatlan. Olvasgatsz és elakadsz. Mintha a könyv lapjai furcsa jóstükörré válnának. Mintha a homályon keresztül a félelmetes jövő felé lesnél. Egy irodalmi mű, jelen esetben Bodor Ádám ikonikus regénye, a „Sinistra körzet” így kopog be hétköznapjaink ablakán. És mint a visszatérő, rossz álmainkban a kéretlen deja vu, paramnéziája riogatja nyugalmunkat.

A homályból felbukkan néhány szembetűnő jel. A közel/?/múltunk ismét csak különös, de sajnos nem szokatlan jelenségeiből tűnnek elő. Igen, a sok utópia között sajnos a Sinistra körzet is ’közel’ van. Igen, olybá tűnik, mintha ez volna a mai ellenzéki politikai szándékok napi célja, kísértete, hogy eljussunk általuk a Sinistra körzetbe. A heterogén pártok vélt ideológiái, Sławomir Mrożek abszurd novelláit idéző vágyai valóban a káoszra irányulnak. Ez a politikai destrukció tán bezárul majd egy második őszödi szózattal. Emlékezzünk csak: Kórozs, Bangóné, Dobrev, Gyurcsány, Bauer, Lukács, Niedermüller, Soproni, Karácsony… de inkább nem is sorolom tovább, mert telefonkönyvnyire bővülne a névsor. 

A hamisítások és csúsztatások elemzése idők múltán végül úgy is a történészek feladata lesz. Semmi sem múlik el nyomtalanul! És elnézést kérek azoktól is, akik méltatlanul kimaradtak e véletlen felsorolásból. Pedig ők, ugye alaposan megdolgoztak érte. Nem térek ki továbbá a jobboldali média mellélövéseire sem. Míg a kormányoldal képviselői valóban mértéktartóak nyilatkozataikban, a sajtó kissé korábban érzékeli már a még távoli választásokat. Ez a reakció talán elkerülhetetlen stratégia. Akadnak az ellenzéki pániktámadásokkal szemben a védekező oldalon mellélövések, félrefogalmazások. Hiszen aki visszalő, könnyen mellécélozhat. A mellélövések valóban nem jócselekedetek, s nem válhatnak elvi, morális alapszabállyá a társadalmi párbeszédben. Sem a médiában, sőt a parlamentben sem. És erre is oda kellene figyelnünk, még ha itt és most nem is ez a téma. A téma az utcán, de főleg közéletünk, politizálásunk szellemén heverészik, dagonyázik. Tetszik vagy sem, de a választási kampány bár korán, de már ránk tört. Ilyenkor megszűnőben a társadalom vékony morálja, és a már rendszeresen meggyöngített hierarchiája sem véd meg Sinistra lázálmaitól.

A Sinistra körzet első olvasata amolyan sci-fi szerű regénynek tűnt. Még tán azoknak is, akik életük nagy részét (mint Bodor Ádám, az író) az átkosban, sőt nemzeti kisebbségi sorsban élték meg – vagyis éltük túl. Újraolvasva (szür)realitássá, fenyegetően élővé, a valósághoz hasonlóvá váltak e szimbólumok. Vagy talán nem is szimbólumok. Inkább még így álruhában is ismerős közös kárpát-medencei élményeink lecsapódása jegecesedett ki bennünk...

Bodor regényében is többnyire közhelyekkel élnek, beszélnek a hatalom birtokosai és fullajtárjaik. A történelmünk ismerős lenyomatai, a regény rémképei nyomán is, velünk, bennünk élnek és nyomokat hagynak sorsunkban. Általuk a távlatban nem lehet nyerő az egyik oldal sem. Amelyik ilyen eszközöket alkalmaz „politizálásában”, ha időlegesen nyerne akár, de eleve vesztessé válik. Victores vae vae victis! Nincs olyan, hogy utánuk lesz majd a vízözön, mert utánunk csak a virtualitásból kilépő Sinistra körzet marad.

A Sinistra bizony nemzeti, össztársadalmi veszteségeket hozhat és virtuálisan már most is ezt szállítja. A villamosmegállók alkalmi vitáitól a parlamenti felszólalásokig a párbeszédek színvonala valóban a mélybe süllyedt. Ocsmány, vulgáris kifejezések és lumpen sértegetések tobzódnak már közszájon és a médiában egyaránt. Miközben édes anyanyelvünk törvényei (hangképzés, hangsúly, szó és mondatdallam) mintha elvesztették volna szabályozó szerepeiket. Akusztikus médiánkban ritkaságértékű lett az eredetileg zavartalanul hallgatható, értelmes, szép nyelvünk. Szavaink elvesztik eredeti jelentőségüket, a beszélő felelőtlensége semmire sem fedezet már. És nem pusztán a tudatosan torzított rikoltozó reklám szövegmondások esetében van ez így. Ilyen hangszerelésben kényszerítik ránk a tévék és rádiók a beszéd torz divatja által a híreket, a riporterek a kérdéseiket, melyekre a riportalany gyakran szabályosabban válaszol profi kérdezőjénél. Pedig a magyar nyelv hangtani szabályait nem a szemetes kukákban találtuk. Évszázadok, évezredek folyamán alakultak nemes veretű törvényekké. És mégis…

Nem hiszem, hogy a gimnáziumi tananyag ilyetén számonkérése a média hozzánk beszélő alkalmazottain szőrszálhasogatás lenne. Egyrészt ők valóban a nyilvános megszólalásaikból élnek meg, másrészt ők az általuk is befolyásolt közbeszédünk, közgondolkodásunk, a társadalmi párbeszédképességünk kegyetlenül őszinte és pontos tükrei. És itt megint felmerül a sinistrai káosz árnyéka, bár megjegyzendő, hogy Bodor Ádám prózája sosem süllyed le az őszödi beszéd és egyéb kétes szónoklatok, hőzöngések jelzőhasználatának a kétes színvonalára.

Az SZFE-tüntetések önjelölt szónokainak megszólalás módján és minőségén, alkalmi versmondóik színvonalán most inkább nem élcelődnék. Viszont médiánknak sem a jobb-, sem a baloldala nem vetette fel a nyilvános beszéd kétes minőségének és romlásának a sorsunkat is formáló kérdését. Senki sem vetette fel, hogy beszédromlásunk gondja esetleg erre az intézményre is tartozhatna.

Nem tudhatjuk hol, mikor és mivel kezdődik a társadalom megmételyezése ezzel a szélsőségesen szabadnak vélt utópikus káosszal, amelyben a nemzetközi hálózatok szándékai akár önmaguk iróniájává válnak. Mit kezdjünk az olyan évértékeléssel, amely semmit sem értékel? A szenvedély nélküli káromkodásokkal? A vulgáris, altesti vonatkozású kifejezések és jelzők oktalan szaporításával? A kérdő hangsúlyú kijelentő vagy óhajtó hangsúlyú kérdő mondatokkal? A riporteri szolgálatkész alákérdezésekkel? A beszédmód és a társadalmi kapcsolatok hierarchiájának összezúzásával? A tájékozatlanságok és a „nem- és áltudások” hetyke lobogtatásával?

Mitől boldogok a tudatlanok és miért büszkék? Boldogan nyilatkoznak genetikáról, vakcinákról, sehol sosem igazolt tévelygő álstatisztikákról. Véleményük van a közeli és távoli múltról, felhőtlenül tüntetnek, mert ez végre egy jó buli, s közben nem tudják értelmesen megfogalmazni, hogy miért vagy mi ellen hőzöngenek. 

Az idősebb nemzedék, aki megélte a Sinistra körzet sajátos fojtogató árnyékait, retteg a forradalmi káosztól és riadtan ráncolja a homlokát. Azon mereng, hogy a jövőt tervezni kis léptékben is felelősség volna, történelmi léptékben pedig a történelmi felelősség terhe is végtelenül nagy. De megszólalni nem mer. Érzékeli a mában a Sinistra-káosz üzengető jeleit és fél. Emlékszik még a „világ sarkából fog kidőlni” szlogenekre és megretten. Már nem is akarna minden áron fiatalabb lenni. Csak vár és néz maga elé.